.jpg?ph=8b00ed66c6)
49. fejezet
Míg ő a lányával suttogott, addig Adamnak hasonló kérdések kavarogtak a fejében. A nő neve eszébe jutott, ám, hogy mikor és hol látta utoljára, azt már nem tudta. A magazinnál van még, vagy nincs? No, majd utána kérdez esetleg. Gondolkodott, hátha eszébe jut valami vele kapcsolatban. Semmi, hiába kutakodott az elméjében. Csak az a gondolat járt a fejében, hogy ez a nő még mindig szép és csinos. Mindig is ilyen szép volt, csak ő nem vette észre? Kellemesen ovális arc, vállig érő barna haj, mélyen ülő, szomorú barna szemek. Az ember szinte szükségét érzi, hogy megvigasztalja. Közben felderengett az emlékezetében valami a haláleset is. A másik tragédiáról is hallott ugyan, de azt nem tudta a nőhöz kötni. A volt férjét ismerte, a fiút nem, talán valamivel idősebb volt az ő lányainál.
Lilly és Lara megitták a kávéjukat, készültek. Az asszony felállt. Adam odafordította a fejét, és látta, amint a nő egy széles karimájú kalapért nyúl. Egy meglepő gondolat suhant át az agyán: a kalap hasonló volt ahhoz, amit az éjjel látott. A kabát is ismerősnek tűnt, csak a tűzpiros sál nem stimmelt. „Biztosan már képzelődöm is! − korholta magát. − Véletlen lehet, hogy Lillynek is olyasmi kalapja van. Ilyen sálra nem emlékszem. Egyébként is, lehet, hogy álmodtam az egészet” − hessegette el a gondolatot, ami azonban már mélyen beült a tudatalattija legtávolabbi zugába, hogy aztán majd a legváratlanabb helyzetben előjöhessen onnan, s nem tudja kiűzni.
A nő a férfi asztala felé fordult, köszönésképpen bólintott, s Larával együtt kilépett a csikorgó hidegbe. Most nagyon hideg volt, talán még levegő is megfagyott. Elállt a havazás, a hó lehűtötte a várost, a hőmérő higanyszála pedig mínusz tíz fok alá süllyedt. Lilly és Lara gyalogosan közlekedtek, mert a hótorlaszoktól még úgy is alig-alig lehetett haladni. Hiába takarították minden nap, a járdák és az utak újra és újra felfagytak. Ha mégis sikerült valamennyire felsózni, akkor pedig a latyaktól nem lehetett közlekedni. Ez egy ilyen tél volt, és már hosszú évek óta nem volt sem ennyi hó, sem ennyire hideg.
− Anya, most néztem meg jobban azt a férfit. Egészen jól néz ki, nem gondolod?
− De, tényleg jól néz ki. Én is megnéztem. Kár érte, elvesztegeti a tehetségét! Emlékszem, a lányok gyakran lesték, nem jön-e éppen arra. Sokat mustrálták a feszes fenekét. Mindenki neki akart tetszeni. Egyébként is jó fej volt − mosolygott Lilly.
− Köszönöm a kávét, anya. Megyek vissza dolgozni − Lara két cuppanós puszit nyomott az anyja arcára. − Holnap ebédkor találkozunk! – intett az anyajának, s elindult az úton át, ott, ahol a zebrát sejtette.
Lara kiállításra készült. Az anyja meséi mellett volt annyi ideje, hogy erre is készüljön. Sokat dolgozott, Lilly pedig nagyon büszke volt a lányára. Egyébként nagyon hasonlítottak egymásra, termetre is, alakra is. Larának gyönyörű bogárfekete szeme volt és arányosan karcsú alakja. Mindkettőt az apjától örökölte.
Miután Lara dolgozni rohant, az anyja hazaindult. Az éjjel nem aludt sokat, megint mesét írt. Aztán sétált, és a hóesésben tett séta jót tett az elméjének és a fizikumának is. Hajnali négykor feküdt le, addig dolgozott. Most hazamegy, még finomít a legújabb művén, amelynek a Hókristály címet adta, aztán pihen egy kicsit.
Út közben gondolt egyet, betért a város legnagyobb könyvesboltjába. A több száz négyzetméteres, a beépített polcok miatt kicsit rusztikus hangulatot árasztó hatalmas térben sok ezer könyv kapott helyet. Az egyik sarokban csöndes kávézót alakítottak ki, ahol olvasni is lehetett. Gyakran megfordult itt. Ismerték jól, tudták milyen könyveket keres, mit szokott olvasni. Most nem vásárolni akart, inkább csak kíváncsi volt. Mindig is érdekelte, hogyan fogynak a könyvei, különösen a karácsony előtti időszakban. Korábban ebben az időszakban mindig nagyon megugrott az eladás, erre számított most is. Legalább is remélte, hogy idén is így lesz.
Az üzletvezető, a spanyol származású, végtelenül kedves Maria del Gonzales, nagyon megörült neki.
− Jó napot, kedves Lilly! Képzelje el! Egyetlen darab könyvünk sincs a legutóbbi mesekönyvéből. Vajon lesz még karácsonyig? Nem jelenik meg újabb? – rohanta le azonnal kérdéseivel. A hölgy imádott csacsogni, különösen híres, ismert emberekkel. Lillyt ismerte már korábbról, még a magazinos időkből, de amióta meséket ír, azóta ő volt az első számú kedvence.
− Óh, nem, kedves Maria, ilyen hamar nem lesz új könyv. Arról sem tehetek, hogy elfogyott. Ezt a kiadóval kellene megbeszélnie. Tudja jól, engem csak a kíváncsiságom hajt − válaszolt Lilly udvariasan.
Éppen abban a pillanatban lépett be a boltba Adam. Lilly újra biccentett, és elment a mesekönyvek felé, hátha van még olyan, amit nem olvasott. Nem talált. Nem is nézelődött sokáig. Köszönt egy-két ismerősnek, akik a kávéházi részben üldögéltek, majd szinte láthatatlanul eltűnt az üzletből.
A boltvezető eközben már Adammel beszélgetett. Őt is nagyon jól ismerte Maria. Alig tette ki Lilly a lábát az üzletből Adam megkérdezte:
− Tudsz valamit róla?
− Kiről? Lilly Kovalskyról? Mire vagy kíváncsi?
− Mit csinál most? Még a magazinnál van?
− Dehogy! Nem dolgozik ott már régóta. Főleg mióta két tragédián is túl van… Egyébként hol élsz te? Nem ebben a városban? Könyveket ír és jól fogynak a könyvei… − mondta Maria félig méltatlankodva, mert bosszantotta, hogy két ilyen nagy formátumú ember szinte semmit sem tud egymásról.
− Milyen könyveket?
− Nem tudok most adni belőlük, egy darab sincs − mutatott körbe az üzletvezető. Éppen elindult a mesekönyvek polcai felé, amikor a kolléganője kijött az irodából kezében a telefonnal, jelezve, hogy keresik.
− De milyen könyveket? Milyen témában? − firtatta a férfi.
– Bocsi, mennem kell…
A nő ezt a kérdést már nem hallotta, bocsánatkérő mosollyal az arcán eltűnt a bolt hátsó részében kialakított irodájában. Adam még nézelődött egy kicsit, ő is váltott pár szót néhány ismerőssel, ám sehol sem merte szóba hozni Lillyt, nem akart direktben kérdezősködni róla. Látta, hogy korábban a nő is odament a két tévéshez, akik az olvasói részben üldögéltek egy-egy könyvvel a kezükben. Másrészt Maria mondataiból arra következtetett, hogy valamiről nagyon lemaradt. Sebaj, kideríti! Majd megtudja, amit akar, megvannak a forrásai.
Megnézte a legújabb könyvek polcát is, nem talált számára érdekeset. Keresett valamit, igazán nem tudta, hogy mit. Talán a nő nyomára akart rábukkanni? Maga sem volt benne biztos, csak ott motoszkált a gondolat a fejében, s hiába próbálta elhessegetni, most sem sikerült.
Napok teltek el, hogy nem történt semmi. Továbbra is havazott, főként éjjel, így egyre nehezebb volt közlekedni. Az utak szélén már szinte hódombok álltak, nem volt hová elszállítani a sok-sok havat. Voltak olyan útszakaszok, amelyeket igazán le sem tudtak takarítani. Ez a legkevésbé azokat a városlakókat izgatta, akik a belvárosban éltek, hiszen számukra minden fontosabb hely, hivatal elérhető volt néhány száz méteren belül gyalogosan is. A közlekedési nehézségek ellenére az emberek örültek a hónak. Szerették a fehér karácsonyt.
Adam napközben a kávéházakban üldögélt, vagy otthon próbált meg dolgozni, este pedig kinyitotta a nappalijának az ablakát és kémlelte a teret. Sokszor órákon át az ablak körül téblábolt. Ám hiába állt a szobája ablakában, hiába fürkészte a teret fél éjszakán át, a pár nappal azelőtt látott jelenés nem ismétlődött meg.
A titokzatos nő nem járt a téren. Nem járt, mert éppen dolgozott. Megszállottként írta a meséket, egyiket a mási után, napokon át. Persze Adam ezt nem tudhatta. Lillyvel ilyenkor a lánya sem tudott szót váltani, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az e-mailekre, nem kommunikált a világgal. Lara megszokta már ezeket az eltűnéseket, és a második-harmadik napon rendszerint megjelent anyja lakásán, telepakolta a hűtőt ennivalóval, elment, ahogyan jött, szótlanul, csöndesen. S ha nem Lara, akkor Steve és Lola, vagy Barbara jelentek meg nála. Lilly pedig dolgozott. Hat mesét írt, csaknem egy újabb kötetre valót. Az asszony mindig is azt akarta, hogy a meséi kiszabadítsák az embereket a szürke és egyhangú hétköznapok szorításából, hogy végre fellélegezve élvezzék egy egészen más világ, más miliő, egy másfajta varázslatos világ hangulatát. Megtalálta a hangot, amit keresett, s megtalálta hozzá a szavakat is. Szavaival elvarázsolta az embereket…
Lara mindig csak akkor kapta meg a meséket illusztrálásra, amikor már Lilly teljesen kész lett velük, amíg finomítgatta, alakítgatta, addig Lara sem láthatta, olvashatta. Aztán leültek, megbeszélték, hogy melyik meséhez, milyen figura kell, milyen jelenetet kell megrajzolni. Az asszony szinte pontosan meghatározta az egyes alakok, ábrázatát, formáját, ruházatát. Lara pedig lerajzolta anyja látomásait. E néhány nap megfeszített munkájából Lilly „A figurák meséje” címet viselő történetét szerette a legjobban. Csaknem két napot dolgozott rajta.