8. fejezet

2018.01.18 14:16

Aztán még beszéltek pár szót a magazinról, a városbeli történésekről. Többek között Steve szóba hozta a napilap szerkesztőségében történteket. Ott mostanában jókora változások történtek. Pár évvel ezelőtt eladták a Daily News-t egy német kiadónak. Ők megtartották a személyzetet azzal a feltétellel, ha mindenben igazodnak a német tulajdonos elvárásaihoz. Lilly ekkortájt jött el a laptól. Pár éve csupán. Talán már négy is van.

– Ott mindig történik valami. Miről maradtam le? – kérdezte Lilly kíváncsian.

– Adam Bartlettet egyszerűen kirúgták…

− Nem mondod?! – kapta fel a fejét Lilly, kedvelte a férfit.

– De igen, mégpedig úgy, hogy az az idióta részegen ment vissza este a szerkesztőségbe megnézni a tördelt oldalakat. Szerencsétlenségére akkor történt egy nagyobb meghíbásodás az erőműben, tűz ütött ki, aztán robbanás történt, szóval nagy volt a zűr. Az még nem is lett volna nagy baj, hogy részegen ment be, és bent találkozott a cégvezetővel. A baj abból lett, hogy Adam egyszerűen átlépett ezen az erőműben történt „kis apróságon” és másnap kijött a lap úgy, hogy egyetlen szó nem volt benne a koraesti robbanásról. Másnap már bánatában rúgott be. Azonnali hatállyal felmondtak neki.

– Ezen nem csodálkozom. Akkor most a város legjobb tollú újságírója lap nélkül maradt – jegyezte meg Lilly.

– Miért mondod, hogy legjobb tollú, te is írsz olyan jól, mint ő, sőt akad még egy-két emberke, akinek van annyi kurázsi az agyában és a kezében is.

– Biztosan igazad van Steve, de én dolgoztam vele a napilapnál, jól tudod, hiszen te csaltál el onnan. Olyan könnyen egyikünknek sem jöttek a szavak, ahogyan neki. Én azért ma is átnézem az írásaimat. Ő meg, ahogy leütötte az utolsó pontot, már kattintott is a továbbküldésre, és soha egyetlen mondatában nem volt hiba. Nem tudtunk belekötni.

– Lilly, tudod nagyon jól, mostanában már nem elég az, ha jól írsz, embernek is kell lenned. Adammel pedig egy kicsit mintha elnyargaltak volna azok a bizonyos lovak. Vagy csak egyszerűen átesett a másik oldalukra – mondta Steve, tudván, hogy ebben Lilly is egyetért vele.

– És akkor most ki a főszerkesztő ott? 

− Nem tudom, valami „szépreményű” nyikhaj, aki most mászott ki az egyetemi padból, aki újságírónak mondja magát, de még életében nem látott lapot belülről, ja és persze írni sem írt még soha sehová semmit a szemináriumi dolgozatán kívül – Steve cinizmusa olykor nem ismert határokat. Ebben pedig még igaza is volt, mert a friss diplomásoknak valóban nagy volt a mellényük, de igazán azt sem tudták mi fán terem az írott sajtó. Nem láttak már azok csak internetet, meg „kattintással” írott cikkeket. Ezek szintén Steve szavai voltak, a kattintással írt cikk pedig azt jelentett nála, hogy egyik weboldalról kimásolták és áttették a másikba, esetleg megjelölve a forrást, vagy még azt sem.

– Nem mondod?! – Lilly csodálkozva nézett rá.

– De, mondom. Sőt, azt is hozzáteszem, hogy a fél szerkesztőséget ilyen nyikhajokra cserélték ki. Elküldték az anyanyelvi lektorokat, a korrektorokat, a technikai személyzet felét, majd az újságírók fognak tördelni, állítólag ez trendi mostanában. A lapon csak annyit látni, hogy tele van szlenggel, és töméntelen helyesírási hibával. Kell ennél több?! És akkor csodálkoznak, ha az emberek sorra mondják vissza az előfizetéseket – Steve már egészen belelovalta magát. Meg is volt rá minden oka, hiszen valamikor ő is ott dolgozott. Ez egy nagy múltú, csaknem száz éve alapított lap volt, amelyet kimondottam a régió lakosainak az igénye alapján alakítottak ki annó. Hát ez most erőteljesen veszni látszott.

– Ezek nem jó hírek. Mit csinál most Adam Bartlett? – Lilly tudni szerette volna, talált-e magának új lapot a férfi. Mégis csak egy kiváló újságíró.

– Most, talán nyalogatja a sebeit, vagy öntözgeti némi wiskyvel. Egyébként meg a felesége is kirúgta, azaz talált egy másik pasit, és azt vitte haza. Csak közben elfelejtett szólni a hites urának, hogy lecserélte. A némber! – ebben az egy szóban benne volt Steve véleménye a bukott főszerkesztő feleségéről.

Steve egyébként is rosszul tűrte az ilyen nőket, annak idején ő is egy ilyet fogott ki. Az ő esete még ennél is cifrább volt. A volt neje úgy vitte haza a pasiját és bújt vele ágyba, hogy közben Steve is ott volt. Jókora botrány kerekedett belőle, amolyan városra szóló. A nő el is hagyta a várost, soha többé nem jött vissza, Steve-nek pedig elege lett a nőkből örökre. Soha többé nem nősült meg és nem engedett magához közel egyetlen nőt sem. Voltak kapcsolatai, van is, de a felesége csalárdsága óta nem engedett nőt hosszabb időre a házába. Az eset óta ugyan harminc év telt el, de Stevenek minden ilyen eset alaposan felborzolja az idegeit.

– Nem értettem soha, miért választja valaki az italt a tehetsége helyett…

− Tudod, Lillykém, ha a felesége miatt kezdett el inni, akkor teljesen megértem. Ha csak úgy, kedvtelésből, akkor viszont mélységesen megvetem. Egy férfi legyen férfi a talpán, de tudja, hol van a határ! – fejtette ki véleményét Steve. Lilly jól ismerte a férfit, így a véleményét is. Sokat beszélgettek már erről. Steve szerint mindent lehet, ha az ember tudja, hol húzódik az a bizonyos demarkációs vonal. Neki is sokszor volt az az érzése, míg a napilapnál dolgozott, hogy ott egyes emberek nem tudják, hol vannak ezek a vonalak. Nem tudják, meddig mehetnek el, s honnan lehet még büntetlenül visszajönni. Lilly nagyon is jól látta a helyzetet, amikor azt hangoztatta, hogy az életben mindenért fizetni kell. Sokan nem hittek neki. Adam Bartlett így fizetett.

A baleset óta az ő fejében is számtalanszor felbukkant ez a mondat. Vajon neki most miért kellett fizetni? Vagy Burtnek? És Robnak? Ezekre a kérdésekre kereste a választ sok-sok álmatlan éjszakán. Még nem találta meg. Vannak ez életben helyzetek, amelyekre nincs válasz. Persze, Lilly is tudta, hogy számtalan lehetőség van: keresheti a hétköznapi, a materiális válaszokat, vagy keresheti a spirituális, Istentől származó válaszokat. A helyzet ugyanaz marad: megmásíthatatlan.

Sokat járt ki a temetőbe, pedig azelőtt nem volt nagy temető járó. Ha tehette inkább nem ment. A Halottak Napja volt az egyetlen kivétel ez alól, akkor vonzotta a temető, a sok gyertya, mécses, sajátos és meleg fényt adott a sírkertnek. A csend magával ragadta, úgy érezte, ezen az egy napon az élők nem csupán tisztelegnek a holtak előtt, hanem tudják is, hogy ott járnak közöttük, s ebben az ünnepélyes csendben nem lehet megzavarni semmivel a nyugalmukat. Most sok időt töltött férje és fia sírjánál. Beszélt hozzájuk, elmondta mi bántja, mi történt velük azóta, és mennyire hiányoznak mindkettőjük életéből. És várt… Várta a jelet, a megerősítést, a támogatást. Hitte, hogy meg is kapja. Ez a hit pedig Lillyt olyan erővel ruházta fel, amelynek segítségével szépen lassan meg tudta tenni a gyógyulás felé vezető lépéseket. A rokonai és a barátai közül sokat mesélték neki, hogy Burttel vagy Robbal álmodtak. Megjelentek az álomban, aztán el is tűntek. Lilly nem álmodott velük, igaz, hónapokig aludni sem tudott rendesen, olykor-olykor egy szem altatóval. Nem jelent meg álmában sem a fia, sem a férje. Bármennyit gondolt is rájuk, éjszaka vagy az ágyában ült és olvasott, vagy forgolódott, ha pedig aludt, akkor egészen más dolgokról álmodott. Sokkal később kapta meg azt a jelet, amit várt és egészen különös formában.