9. fejezet
Lara is megpróbálta élni a saját életét, bár számára sem volt könnyű. Szomorú figurákat rajzolt. Egyik délelőtt egy mosolygós királylány figuráját kellett elkészítenie egy meséhez. A királylány gyönyörű lett, mosolygott, ám a szemében nem vidámság látszott, hanem mélységes szomorúság. A vezető illusztrátor csak csöndesen annyit jegyzett meg, hogy szép rajz, a lány ugyan mosolyog, csak ahhoz a könyvhöz éppen nem használható.
– Lesz ez még jobb is… idővel – veregette meg Lara vállát, aztán tovább ballagott.
Lara aznap már képtelen volt bármit is lerajzolni. Inkább csak úgy, magának firkálgatott, neki ez olyan volt, mint az édesanyjának az írás: a élete. Dekadens rajzok születtek ilyenkor. Az elmúlás témaköre sehogyan sem akart kifogyni. Amikor a lány sem bírta már erővel, akkor ő is kocsiba ült, kiment a temetőbe. Olykor órákig ott álldogált az apja és öccse síremléke előtt. Beszélt hozzájuk, sírt, felidézte a gyermekkoruk legszebb élményeit, néha a veszekedéseket, a vidám kirándulásokat, az éjszakába nyúló vitákat. Benne hamarabb oldódott a feszültség, mint az édesanyjában.
Lara számára sokat jelentett, hogy a barátai mindvégig mellette voltak. Sok időt töltött velük, főként olyankor, amikor azt érezte, hogy az anyja magányra vágyik.
Hatan voltak barátok, még a gimnáziumi évekből. Mindenki másfélét tanult, de esténként, hétvégente összejöttek egy jó kis baráti beszélgetésre. Négy fiú és két lány. Az egyik lány Lara volt, a másik a barátnője Rita. Rita a tanári diploma megszerzése után történésznek készült, Mark megszállott matematikus és gondolkodó volt, egyébként jópofa szakállas fickó. Levy volt a „magas szőke férfi felemás cipőben”. Legalább is ezzel cukkolták a társai, mert ha a cipőit nem is, de a zoknijait rendszerint összekeverte és hol egy feketét viselt egy sötétkékkel, hol egy barnát egy szürkével. Ritkán sikerült azonos párt felhúznia. Ott volt még Zac, a profi angol tanár, és Ben a filozófus, akinek nem tudtak olyan kérdést feltenni, amire ne tudott volna kérdéssel felelni. Ez a teljesen különböző hat ember, amikor együtt volt, azonos hullámhosszon működtek. Meg tudták tárgyalni a világ dolgait, a saját gondjaikat, ha kellett hangosak és vidámak voltak, ha kellett csöndesek, ha kellett simán lehülyézték a másikat, ha kellett a világ legokosabbjának kiáltották ki, ha kellett kiosztották azt, aki hülyeséget csinált, ám mindig minden esetben ott voltak, amikor valamelyiküknek éppen arra volt szüksége. Larát sem hagyták egyedül, sőt olykor még a Lilly estéit is könnyebbé tették.
Lara legkedvesebb barátnője egyik alkalommal magával hozta a bátyját is. Rita nagyon büszke volt jó kiállású, már-már modell alkatú bátyjára, aki viszont arra volt büszke, hogy ezért az alakért nem kellett naponta több órán át kínoznia magát a konditeremben. Paul Vane diplomás közgazdászként végzős volt a bankárképzőben. Így nevezték a pénzügyi mesteriskolát. Paul annyit hallott már a „díszes” társaságról, hogy mindenképpen találkozni szeretett volna velük. Így hát Rita beleegyezett, hogy egyszer talán magával viszi. Most jött el az ideje. Persze előbb felhívta Larát, mert azon az estén éppen hozzá készültek megint. Laraék házának hátsó oldalán jókora télikertet alakítottak ki, ahol a téli estéken is elüldögélhettek anélkül, hogy a ház többi lakóját zavarták volna. Oda telepedett be a társaság, nem akarták zavarni Lillyt.
Rita kicsit zavartan lépett be a házba. Szokatlan volt neki, hogy a bátyja is vele van.
– Na, itt van, elhoztam – bökött maga mögé a lány, amikor beléptek az ajtón. Lara annyira meglepődött, hogy még köszönni is elfelejtett.
– Szi..szia – dadogta. – Lara Kovalsky vagyok – nyújtotta a kezét a fiú felé. Szemmel láthatóan Paul is meglepődött, nem arra számított, amit látott. Egy csodaszép barna lány állt előtte, egyetlen olyan tiri-tarka ruhadarabot sem viselt, mint az ő húga, egyszerű fekete kötött ruha volt rajta, széles fekete övvel, vastag harisnya és egy lapos sarkú lábszárközépig érő csizma.
– Szia, Paul Vane vagyok, a bátyja – mutatott az elrohanó Ritára, miközben megszorította a lány kezét.
Rita egy pillantra visszafordult, éppen jókor, elkapta a két egymásra csodálkozó tekintetet, hangosan kuncogni kezdett. Mivel mindketten azonnal felé fordultak, a szikrázó szemekkel mit sem törődve megjegyezte:
− No, azért nehogy itt nekem azonnal egymásba habarodjatok, legalább addig bírjátok ki, amíg a többiek megjönnek.
Lara fintorgott egyet, hogy Rita érezze: elkéstek.
– Mindenki itt van, csak rátok vártunk.
– Hááát, akkor tőlem akár jöhet a habarodás is – ezzel otthagyta Larát és Pault még mindig az ajtóban állva, egymás kezét szorongatva ő pedig egyenesen a téli kertbe vette az irányt.
– Gyere, menjünk a kerge barátnőm után, még mielőtt elbeszéli a fiúknak a „szerelem első látásra” történetet – mondta Lara, és mutatva az utat előre ment.
– Nekem nincs ellene kifogásom – morogta az orra alatt Paul, de Lara már bent járt a nappaliban, így nem hallhatta, amit a fiú mondott.
Lara Ritát illetően nem sokat tévedett. Amint belépette a nappaliba barátnője éppen azt ecsetelte, hogyan meredtek egymásra csodálkozva a tesója és ő. És hogy ez nem lehet más csakis szerelem első látásra. Közben Paul is odaért. Az érintettek egymásra mosolyogtak, s hagyták, hadd gondoljanak a többiek, amit akarnak. Mindketten tudták mennyire romantikus lélek Rita, s mennyire örülne, ha minden szava beigazolódna.
Egy idő múlva az egész baráti társaság számára világos lett mennyire igazat is mondott Rita, hiszen attól az estétől kezdve Paul és Lara szinte elválaszthatatlanok lettek.
Paul másnap este már egyedül jött Larához. Egy csokor virággal a kezében lépett be a házba. – Azt gondoltam, adnunk kellene egy esélyt Rita történetének − mondta köszönés helyett, amikor Lara ajtót nyitott neki.
– Nem bánom – mosolygott a lány is. Nagyon tetszett neki Paul. Sokszor eszébe jutott, hogy miért is nem találkoztak ők eddig, hiszen Ritával középiskolás koruk óta barátnők voltak. Valahogy a testvérekkel nem találkoztak. Rita is csak azelőtt ismerte meg Robot, mielőtt a fiú kiment az angolokhoz nyelvet tanulni. Sokat hallott róla, de csaknem hat évig színét sem látta. Lara viszont nem emlékezett rá, hogy Rita sokat emlegette volna a bátyját. Miért is nem? Paullal való beszélgetésük után derült ki, hogy a fiú sok időt töltött külföldön, több egyetemen is tanult egy-egy szemesztert.
– Anya, ő itt Paul Vane, Rita bátyja – mutatta be a fiút a nappaliban üldögélő Lillynek.
– Jó estét Paul. Lilly Kovalsky vagyok, Lara édesanyja.
– Örülök, hogy megismerhetem – Paul udvarias fiatalemberként kézcsókkal köszönt a lány anyjának. Lilly velük maradt egy kicsit, mindenféle általános dolgokról beszélgettek, közben tegeződésre váltottak, mert Lilly így szerette. Aztán visszavonult a dolgozó szobájába egy kicsit írogatni, olvasgatni.
A szerelem kiteljesedett. Lara olykor napokra elment Lilly ilyenkor egyedül volt a házban. Mindennap többször is beszéltek telefonon, s ha Lara úgy érezte, hogy az anyjának szüksége van rá, akkor azonnal hazament. A lány egyre nagyobb sikereket ért el, egyre többet kérték fel könyvek illusztrálására. A városról készült könyvhöz is ő készítette az illusztrációkat. Fergeteges sikert aratott. és az édesanyja nagyon büszke volt rá.