.jpg?ph=8b00ed66c6)
Ábrándok...
Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy az ábrándok valóra válnak... azelőtt. Most már hiszek benne, mert egyszer már megtörtént. Néhány évvel ezelőtt folyamatosan visszatérő képek zavarták az álmaimat, az elalvás előtt állapotomat. Mi is ez? Képzelgés, ábránd, álmodozás? Nagyon fura, mert valójában mindegyik. A visszatérő álmom az volt, hogy egyedül vagyok. Egy hegyei faluban élek, egy házban a hegyoldalon, ami nincs sem túl messze a falutól, sem től közel hozzá. Ott mindenki tudta, ki vagyok, hogyan élek, s hogy néha el-eltűnök a házamban hosszabb időre, hogy aztán egy könyv formájában jelenjek meg valahol. A helyi falu persze nem az én országomban volt, de szeretek ott lenni a csend és az emberek miatt. Ott még emberek az emberek, s bár civilizált világban élnek, de a szó szoros értelmében emberek. Nos, egyedül voltam. Jó darabig nem értettem miért... aztán megvilágosodott. Tényleg egyedül maradtam. Most akkor annak kell következni, hogy ott élek abban a hegyi faluban...
Úgy tűnik, ez nem történik meg, vagy még várni kell rá...helyette újabb álmok, képzelgések lepik el az agyamat. Hirtelen azt sem tudom eldönteni ki vagyok, csak látom magam egy általam régen vágyott autóban közlekedni. Be kell vallanom szálat sem esik rosszul ez az érzés. Mintha a helyemen lennék végre... No, mindegy, megvan az autó, álmaim verdája, egy terepjáró, ami teljesen fekete. Biztosan van valami a lelkem legmélyén, hogy köröttem mindig, minden fekete. Valójában így érzem jól magam, semmi fekete nincs bennem. Csak tetszik az eleganciája, olykor a fennköltsége, amit hordoz. Szóval fekete. A ruhám, amiben kiszállok belőle, viszont kék. Nem sötét, inkább az égszínkék féle. No, látjátok, hogy mégsem vagyok teljesen fekete. Elegáns cipő, táska, ahogyan kell. Úrinő vagyok. Hogy mitől, azt nem tudom, csak így érzem magam. Egy rendezvényre tartok éppen. Szerepem nincs, de érdekel. Mindig tanulok, ezt szeretem. Több vagyok minden felszedett információ morzsával...
A teremben sokan vagyunk, szinten mindenkit ismerek és vannak, akik közel állnak hozzám. Egy valaki, valamikor egészen közel. Elmúlt, vagy csak nem lett belőle semmi... az ebből a képből nem látszik. Látszik viszont egy másik valaki, aki egy ideje már feltűnt nekem. Invitál, hogy üljek mellé, mert amúgy is akar velem beszélni. Leültem, végighallgattuk az előadást, amikor szedelőzködni kezdtem asztalszomszédom csak egy egyszerű kérdést tett fel:
- Egy kávé?
- Most? - kérdeztem vissza. A válasz csak egy bólintás volt. - Rendben - mondtam én is.
Homályos képek arról, ahogyan a kocsikhoz mentünk. Ugyanaz a terepjáró, ráadásul egymás mellett állt a kettő. Közben megjelent a valaki...
- Elvigyelek? - kérdezte tőlem.
- Nem, köszönöm. Kocsival vagyok, de egyébként sem hazamegyek - intettem a fejemmel, hogy a másik úriemberrel tartok. Azt nem tettem hozzá, hogy kávézni és beszélgetni. Köze úgysem lett volna már hozzá.
Újabb homályos képek sokasága, majd egy nyári este képe villan fel. Kellemes idő, lágyan lengedező szél, kellemes meleg. Fehér nyári ruhában érkezem, fekete autóval. Várnak rám az étterem teraszán. Mások is vannak ott, nagyobb társaság: ismerős férfiak az ismeretlen feleségükkel. A munkám miatt ismerem a férfiakat, a hölgyeket kevésbé... nem mozognak azokban a körökben, nem cégvezetők, nem bankárok, és nem is közgazdászok. Ez most mindegy. Várnak rám, nagyon nem nézem a társaságot, így nem fedezem fel időben, hogy van ott valaki, aki a szívemnek kedves volt valaha...
Aki rám vár, az most kedves a szívemnek. Fontos nekem, bár sokkal kevesebbet találkozunk, mint szeretnénk. Munka, elfoglaltság és sok-sok társadalmi kötelezettség. Néha marad időnk egymásra.
Tulipánokkal várt. Nem tudom honnan vette nyár közepén, de gondolt rám, és tudta, mi a kedvenc virágom. Imádtam. Őt magát is. A vacsora kellemesen telt, még bort is ittam volna, ha nem autóval vagyok.... Kellemesen beszélgettünk mindaddig, amíg meg nem jegyezte, hogy a másik asztaltól valaki feltűnően néz...és csak engem. Óvatosan néztem oldalra, utálok leskelődni, másokat nézni. A meglepetés erejével hatott, amit láttam... ott ült a férfi, akit nagyon sokáig szerettem...másokkal, és engem nézett. Mindenkinek feltűnt. Nekem is. Nem akartam menekülni, de valahogy mégis az lett belőle.
Másnap telefont kaptam. Tőle.
- Miatta hagytál el? Ő kell neked? - köszönés nélkül ezer kérdés. Nem értettem. Nem rajtam múlottak a dolgok akkor sem, évekkel ezelőtt.
- Nem miatta! Magam miatt! Élni akarom a saját életem - csak ennyit mondtam és letettem a telefont.
Aztán homályos képek... csak azt tudom, hogy mellette ébredtem... fura álom volt...