Agyhalál

2013.08.31 23:04

Az ébredés nem volt mindennapi. Néha úgy érzem az elmúlt két hónap erőteljes hajtását, a napi 12-14 órai munkát nem lehet egyszerre kipihenni. Vannak persze időszakok, amikor azt hiszi az ember lánya, hogy könnyebb lesz. Ja, csak egy kis baráti lötyögés... Aztán kiderül, hogy a baráti lötyögés helyett kőkemény megbeszélés vár rá, amire oda kell figyelni, ahol értelmesen kell megnyilvánulni, ahol kreatív ötletekkel kell előállni. Megy is ez egy darabig... az agyleszívás ott kezdődik, amikor nem kapsz egyéb választ a felvetéseidre, csak egy csomó DE-t, amiből az derül ki számodra, hogy tulajdonképpen minden ötleted kiváló, de valamiért mégsem lehet azokat megvalósítani. Gátak, tehetetlenség… és sok más egyéb ok miatt. Mindig van egy kifogás, egy magyarázat. Nekem az sajnos olyan, mint a paranormális tevékenység: azaz mindenre van magyarázat -  kanál hajlításra, a Bermuda háromszögben eltűnt hajókra, repülőkre...stb. Az agyam olyan szinten lett romos az elmúlt hétben, hogy azt gondoltam, hogy a "baráti lötyögés" nem szól majd másról, mint a dögös rucikról, a sznobos rendezvényekről, és a buja férfias kapcsolatokról. Húúúú, de elszámítottam magam! Pedig meg kell vallanom, hogy péntek délután 3 órakor már nem vágytam másra, csak ilyen egyszerű, banális, nagyon csajos témákra: ruha, smink, körömlakk., táska, tűsarok és az éppen folyamatban lévő hódítás.  Kétségtelen: egyikből sincs túltengésem − olyan képtelen életet élek, hogy ezek egyelőre csupán beszéd szintjén férnek bele. Perszem álmodozni jó, és kell is, mert mint tudjuk az előre elképzelt, érzelmileg megélt dolgok, előbb-utóbb valóra válnak.

Nos, mindezekkel a reményekkel vágtam neki a péntek délutánnak. Ember tervez - szokták volt mondani! No, de hogy ennyire melléfogjon a dolgoknak, az azért már kicsit túlzás. Úgy délután 5 óra fele már az égnek emeltem a kezem és azt kérdeztem csöndesen a Mindenhatótól, hogy ugyan mondja már meg mit vétettem?! Nem kell romantikus tirádákban fogalmaznia, jó lesz tőmondatokban is, de kérem...

A Mindenható szerintem kihasználta az utolsó kellemes augusztusi nap langy melegét és kiballagott a Parnasszus legtávolabbi és legmagasabb fokára és esze ágában sem volt az én kis csip-csup problémámmal foglalkozni. Megértem, neki is jár egy szabad péntek délután, ahogyan nekem is járt volna! A vége persze az lett, hogy mivel Őistensége nagy ívben felejtősre vette az én gondomat, így hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk, olyan komoly félébe, amit az én olvasatomban kb. 3 épkézláb mondattal le lehetett volna zárni. Utálom a szószártyáskodást, a magyarázatok magyarázatát, meg a pedigré sorolását…. Ehelyett persze 3 órán át rágtuk a gittet, és közben az én, egyébként nagyon kreatív agysejtjeim sorra húztak ki a „tárgyaló teremből”, pontosan úgy, mint egy dögunalmas előadáson a résztvevők. Így lettem aztán agyhalott. Próbálva feloldani az agyhalál tényét újabb öt órát töltöttünk azzal, hogy megpróbáltuk helyére tenni a dolgokat, kibogozni a gordiuszi csomót, ami eddig a délutánig egészen simának látszott, akár a káka szára. Nem így történt! Kávét ittam, jegeset, agyserkentőnek... nem használt, az agysejtjeim úgy döntöttek, ez sok nekik, kiveszik a péntek délutánt szabad napnak. A kellemes grapefriutos limonádét már hiába ittam meg, nem bírtam maradásra őket... Mit nekik egy kesernyés lötty!! Szóval a vége az lett, hogy éjjel fél 12-re, egy jeges kévával - amiben még fagyi is volt - egy limonádéval, két pohárka rosé borral már csak arra voltam képes, hogy megtaláljam az ágyamat. 

Tudjátok, azért az agyhalálnak is vannak jó oldalai: ha egy témával ennyire tele van a fejed, mással már úgy sem bírsz foglalkozni. Reménytelen próbálkozás. Nem is tettem, abban bízva, hogy majd reggel, amikor magamhoz térek - ez ma reggel volt - minden a napnál világosabb lesz és én megvilágosult elmével vágok neki a gyönyörűséges szombati napnak, ami valamiféle ünnep is nekem, hiszen ezen a napon van a "nevem" napja! Az már reggeli rémálom számba ment, hogy szinte ugyanazokkal a gondolatokkal ébredtem fel, és szinte minden mozzanatra emlékeztem a tegnapi napból. Ez számomra azt jelentette, hogy van még egy "köröm" ezzel az egésszel. Lett volna, de őszintén szóval, finomságos húslevesbe és kacsasültbe fojtottam minden kétségemet. Így legalább most nem az agyi kapacitásom mértékével kell foglalkozni, hanem azzal, hogyan éljem túl a zsíros, ámbátor nagyon finomságos kacsasült és mangalica oldalas okozta gyomorbéli fennforgást.  Pedig már milliószor megfogadtam, hogy amikor egy hétig csaknem csupán joghurton élek, akkor utána nem, zsíros kacsával próbálom majd helyre billenteni a gyomrom egyensúlyát. Azt hiszem, ezen a téren van még mit tanulnom... Megjegyzem,. jól vagyok, csak a következő héten megint nem eszem mást, csak joghurtot. Az legalább nem okoz nagy galibát!

Más téren is akad tanulnivalóm még persze. Toleranciát, elfogadást mindenképpen! Apróságnak tűnik, de javaslom mindenkinek, hogy ebbéli témákban alaposan nézzen körük a környezetében! Az elmúlt években megszerzett tudásomba bízva, azt gondoltam, hogy ez nekem már kiválóan megy... Rá kellett döbbennem, hogy a holtig tartó tanulás sem elég ahhoz, hogy az embereket olyannak fogadjuk el, amilyenek, s azt vegyük figyelembe velük kapcsolatban, ami nekünk fontos... a többire, amire nincs szükségünk, nem szeretjük, nem érezzük jól magunkat tőle, észre sem kell venni. Pláne nem kell véleményt mondani róla, mert az " én véleményem rólad, az rólam szól!"