.jpg?ph=8b00ed66c6)
Amikor az ég a földdel összeér...
Érezted már úgy magad, mintha lebegnél ég és föld között? Láttad-e már magad előtt a végtelennek tűnő messzeséget, ahol a föld és az ég egybefolyt, mert a mező zöldje beleveszett az ég kékjébe? Végtelennek tűnő vagy talán az is…
Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, valami zakatolt a fejemben, nem hagyott nyugodni. Kinyitottam a szemem, épp csak pirkadt a hajnal. Csend vett körül, még a kakas sem ébredt fel a távoli tanyán. Csak én vagyok fent. Bámulom a mennyezetet. Aztán megint a késztetés: „Kelj fel, menj ki, indulj el végre!” Hogy hová, merre és miért, arról halovány gőzöm sem volt, csak azt tudtam, hogy mennem kell.
Csípős hajnal fogadott. Fázósan húztam össze magamon földig érő köpenyemet. Fehér ruhám csipke szegélye kilógott a köpeny alól, mezítelen lábamat csak aprócska cipellő takarta. Nem csaptam nagy zajt, eljutottam a kertkapuig anélkül, hogy a kutyámat felvertem volna. Persze, tudtam, hogy a szeme sarkából engem néz, s csak egy aprócska jelre vár, hogy mellém szegődjön és velem tartson a „hová-merre-miért” utamon. Nem néztem hátra, csak éreztem, hogy talán még a fejét is felemelte, hogy biztos legyen abban, hogy egyedül akarok menni.
A kertkapu nyikorgott, ahogyan szokott. Nyitva hagytam… Előttem a félhomályba vesző mező, néhol egy-egy fa sejlik, de még az utat sem látom tisztán. Elindulok az orrom után. A friss levegő szinte bódít, ezért csak óvatosan szedem. A harmatos reggel illatával telítődöm, s lassan lépkedek csak tovább. Nézem a keskeny utat, tudom, hogy egy másik tanya mellett megy el a dombok felé. Aztán a dombokon túl elém tárul a sík vidék. A messzeségbe nyúló mező… Minden részét ismerem. Sok-sok tarka virág, érdekes bokrocskák, néhol egy kisebb patakocska csordogál. Hogy hogyan került oda? Sejtelmem sincs, de ott van, csobog, csörgedezik, halad valamerre. Egy darabig a patak mellett lépdelek, aztán az ösvény elkanyarodik, átmegyek a kishídon és folytatom az utam. A hajnali homály lassan oszladozni kezd, már látom a színeket, a kora reggeli napfény sugarai megcsillannak a harmatcseppeken… Csak megyek, megyek… Nézem az ébredező természetet, a fények játékát, a bolondozó reggeli szellőt, az éledező pillangókat, rovarokat, az egyre szépülő kék eget… A messzeséget. Egyik pillanatban azt érzem, hogy a végtelenben létezem, a másik pillanatban látni vélem a végtelen végét: a mező szélét és az égboltét is… Ott, valahol a távolban, összeérnek… Véget érne az út? Á dehogy! Vagy mégis? Vajon meddig látom a messzeséget? A messzeség marad, a végtelen marad, talán csak az én szemem csukódik majd be egyszer, s akkor majd nem látom a földi végtelent. Majd valami mást látok…
Ettől a gondolattól végtelen nyugalom szállt meg. Már nem volt a „hová-merre-miért” út, a felismerés volt. Nem az utat kerestem, hanem ezt az érzést, ezt kellett hát megtapasztalnom ezen a tiszta hajnalon… A végtelent és az élet végességét…
A Nap, ahogyan szokott, bekandikált az ablakon, megcsiklandozta az orromat, és már eljutott a fülemig a város zaja: a hangosan csapódó kocsiajtó, a reggeli pirítós illata, a zötykölődő villamos kattogása, a távoli szirénák hangja…
Az álom elillant…