Amikor majd...

2014.07.03 09:19

Amikor majd öreg leszek, ülök az ablak előtt a karosszékemben és mesélek az unokáimnak… Nem fogják már érteni, mi az a könyv, nem láttak már újságot, eszükbe sem jut, hogy kulccsal nyissanak autót, vagy benzinkúthoz menjenek tankolni… Tulajdonképpen nem is hagyományos értelemben mesélek az unokáimnak, mert az egyiket tengerek választják el tőlem, a másikat az óceán, a harmadikat égig érő hegyek… Nem is ismernek személyesen, sőt egymást sem, csak virtuálisan, mert a világháló már ezt is lehetővé teszi… Ott a Facebook, a Skype, a Viber és még sok másfajta program és kütyü, amelyeken keresztül ez megoldható. Nem is tudom, milyen világ lesz majd akkor, elképzelni sem tudom… Az igazság az, hogy nem is merem elképzelni.

Attól tartok, hogy amikor majd öreg leszek, már karosszék sem lesz, és nem fogom az ablakból bámulni a téli hóesést, nem élvezem majd a tavaszi Nap melegét és nem hallhatom a madarak dalát, nem láthatom a színes szárnyú pillangókat tovaszállni… S nagyon sok dolgot nem láthatok, érezhetek, hallhatok, ami most az Élethez tartozik. Nagyot fordul a világ. Rohamosan fejlődik a technika, technológia, s bár igyekszünk lépést tartani vele, olykor mégis kapkodjuk a fejünket. Fogékonyak vagyunk még az újra, de már nem használjuk mindet, elég az, ami megvan, nem akarunk már mást. De mégsem, mindig jön újabb valami.

Álljon meg a Világ! Ki akarok szállni! Ez nem az az út amerre menni szeretnék, ez nem az az irány, nem az a sebesség, amellyel haladni akarok… Valójában azt hiszem, ez az út és ez az irány nem vezet sehová, a sebesség pedig egyenesen a szakadékba sodor.

Emberek, lassítani kellene! Észrevenni a csodás világot, amely körülvesz bennünket: a természet csodáit, az Élet csodáit, a friss levegőt, a lankás dombokat, a kék vizű folyókat, a pusztát, a vadregényes erdőt… És az embert. Az embert, akivel lehet beszélgetni, akivel lehet andalogni, lehet dolgokat együtt csinálni, meg lehet ölelni, lehet vele kedvesnek lenni, olykor gorombának és utálatosnak, de mindenképpen vele lenni. Az ember szeret, gyűlöl, imád, utál, megbocsát vagy haragtartó, teljesen mindegy: EMBER!

Nézem a világot, ennyi „mentálisan beteg” embert mióta megvagyok nem láttam. Rohan, dolgozik, nem alszik, állandóan fáradt, frusztrált, ezernyi gond a nyakába, s nem tud kikapcsolni, mert a közeg nem engedi. Féktelen, esztelen világ, amely „zombikat” termel! És a legborzalmasabb az benne, hogy mi tettük ilyenné.

És mi lesz, akkor majd… Talán ötven év múlva, talán kevesebb múlva, amikor én már öreg leszek és mesélni szeretnék az unokáimnak. Mesekönyvből, az ablak alatt üldögélve, ki-ki nézve a téli hóesésre, simogatva a lábam mellett kuporodó unokáim buksi fejét….

Amikor majd…