Aprócska lángnyelvek

2015.10.31 19:32

Aprócska lángnyelvek mutatnak utat a fáradt vándor lelkeknek. Pislákolnak a szürkületben, lámpásként világítanak a sötétben, s valami földöntúli, fenséges fénnyel töltök meg a holtak nyughelyét. Halk zene szól, a holtakért, az emlékezők lelki üdvéért.

Ilyenkor szép a temető. Mindenki halkan beszél, csendesen jár, hogy ne zavarja meg a szellemlényeket és az élőket sem. Végtelennek tűnik a csend, s ebben a csendben az emlékek sokasága lepi el a látogatók gondolatait. Azok is csöndesen röpködnek csak, az emlékezés mosolyát hívják elő néhány percre, hogy aztán veszteség fájdalmát újra elemi erővel éljék át.

Emlékszel? Arra a kirándulásra kettős hegyhez? A Tordai hasadék volt. Aztán valami nagy fák alatt ettünk egy rozoga kis étteremben, de az étel isteni volt. Igen, a Hargitán jártunk. És a fényes utca? Talán Párizsban voltunk… Persze, a Champ Élisées. Gyönyörű emlék. A kristálytiszta víz, vagy a páncélos ember! Hol is volt? Az egyik a görögöknél, a másik San Marinoban. És emlékszem, amikor az udvaron fociztunk, amikor iskolába vittél, amikor azt mondtad, hogy „ne félj, amíg engem látsz!”

És most?

Csöndes zokogás. Sok éve már, de a hiány olykor vulkánként tör fel, és söpör végig rajtunk. Átélünk újra vidám napokat, nevetős órákat, mosolygós perceket, fárasztó kirándulásokat, s hosszú beszélgetéseket.

Aztán máshová megyünk. Tisztelet. Több mint egy évtized. Hiányzik. „Van már szeretőd?” – szólt a kérdés a nagyitól az alig 10 éves lánykának. Azok a megismételhetetlen kakaók, a cukortól ropogós nudli, a finom töltöttkáposzta, s a nagyi figyelő szeme… Csak egy felirat van már, egy évszám, két váza a sírkövön és a sok-sok felejthetetlen emlék.

Emlékeztek, amikor a 70-dik születésnapján, széles mosollyal az arcán bámulta az új óráját, és csak hümmögött. Öltönyt viselt, mert a 70-diket tisztelni kell. Aztán levette és rablóhús sütött, közben sört iszogatott, mert a husi másképpen nem lesz jó. Egy emberöltőt repültem vissza az időben… Alig voltam hatéves, Apa motorozni vitt. Élveztem, hogy „száguldunk” és lobog a hajam. Aztán focimeccsen voltunk, aztán leszidott, mert a műhelyben elpakoltam a szögeket. Aztán nézte, amint egy idegen fiú kézen fogva elviszi a lányát, aztán velünk örült az érkező apróságoknak… Szinte látom magam előtt, ahogyan azt mondja: „te jól megnőttél, kisunokám”. S közben tudja, hogy a „kisunokám” majdnem 190 centi… A „bogárszemű cserfes” is nagyra nőtt, széplány lett belőle…

Nekünk csak ennyi maradt. Emlékek, gondolatok, képek, színek, hangok, de ezek legalább megmaradtak.

Kell egy ilyen nap, s kellenek az aprócska lángnyelvek, hogy az élet apró örömeit újra láthatóvá tegyék.