Árnyoldalak
Kifordított zsebekkel állt az oltár előtt. Éppen a jó Istent próbálta meggyőzni arról, hogy neki milyen égetően szüksége lenne némi pénzre. Nem kell sok, épp csak egy kis ennivalóra, esetleg egy új ruhára, egy bérelt szobára, ahol álomra hajthatja a fejét, egy kellemes fürdőre, ahol végre lemoshatja magáról a hajléktalanság egész mocskát. Nem sírt, nem könyörgött, nem szidta a rendszert, a kormányt, a szívtelen társadalmat, a céget sem, ahonnan kirúgták, a feleségét sem, aki elhagyta, amikor elveszítette a munkáját. S a gyerekeit sem bántotta, akik elfordultak tőle. Nincstelen lett. Már legalább is, ami az anyagi javakat illeti.
Egy hónapja volt már, hogy munkát keresett, amikor arra ment haza, hogy a ruhái egy ócska bőröndben a ház elé vannak kidobva. Zárak lecserélve, autó eltűnt. A szomszédoktól tudta meg, hogy a felesége kidobta, s inkább elutazott, minthogy végig kelljen nézni a férfi szenvedését, esetleg hallgatni a könyörgését. A gyerekeket is magával vitte. A lépcsőre roskadt. Hirtelen ezer gondolat kavargott a fejében, nem volt képes, hogy rendet teremtsen abban a káoszban. Az asszony, akiről azt hitte, szereti, a perc töredéke alatt elhagyta, az élete, amelyről azt hitte, hogy stabil, megalapozott és szépen felépített, most omlékony kártyavárnak bizonyult. Könnyek szöktek a szemébe. Mit is tehetne?
Barátai nem igazán voltak. Nem volt hová mennie. Árvagyerekként egy intézetben nőtt fel. Alig tizenhat évesen a saját lábára állt, maga teremtett mindent, ami az élethez kell. Aztán fiatal felnőtt férfiként beleszeretett egy lányba, s a remélt boldog családi élet miatt mindent erre az egy lapra tett fel. Erre épített. Keserűen jutott eszébe, hogy nem nézte meg jól az alapokat, nem szerzett bizonyosságot, hogy minden úgy lesz-e, ahogyan ő eltervezte. Sóvárgott egy igazi család után, hiszen sosem tudta, milyen az. Az elmúlt években nem figyelt eléggé a jelekre. Ha figyelt volna, tudta volna, hogy ez nem egészen az, amire mindig is vágyott. Volt felesége, két szép gyereke, autója, munkája, még nyaralásra is futotta minden évben, sőt tartalék is akadt. „Leépítés” – Ezt a választ kapta, amikor megkérdezte, miért kell mennie. Épp neki… Azóta már tudja, miért kellett mennie, miért kellett földönfutóvá válnia. A szokásos felállás: a főnök és a feleség…
Egy keserves hónappal a háta mögött úgy döntött, bemegy Isten házába, elmondja, ami a szívét nyomja, aztán megrázza magát és megy tovább. Ott állt hát Isten színe előtt az oltárnál, várta, hogy megszólaljon a mennyek ura, vagy legalább valami jelet küldjön… Hangos csikorgás zavarta meg a várakozását. A templomszolga jelent meg az ajtóban, morogva motyogott valami otthagyott, hervadt virág miatt… Dörmögött még valamit az orra alá, amiből a férfi csak annyit hallott…”magad uram, ha szolgád nincsen!”
A templomszolga már rég elment az összeszedett hervadt virágokkal, a férfi még mindig ott állt, kifordított zsebekkel, kétrét görnyedve, s csak az a mondat csengett a fülében, amit a templomszolgától hallott: „magad uram, ha szolgád nincsen!” Dolga volt ezzel a mondattal. Felemelte a fejét, aztán mélyen meghajolt az oltár, az Isten előtt: „Köszönöm Uram, hogy meghallgattál és jelet küldtél.” Felemelkedett, kihúzta magát és kiballagott a templomból.
Az estét a hajléktalanokkal töltötte. Beszélgettek az Élet nagy dolgairól, egy jobb világról. Ő már tudta, mi lesz a jobb világ. Egy újságot talált délután a híd alatt, ahová a szél sodorta. Jókora írás szólt éppen a hajléktalanok életéről, arról, hogy, aki egyszer az utcára került, az ott is fog meghalni. Tudta, erre a cikkre neki majd válaszolnia kell. Válaszolnia kell, ha majd eljön az ideje…
Rajzolgatott a téren. Ebből csurrant-cseppent valami mindig. Legalább ennivalóra jutott. Egyik nap egy férfi sokáig álldogált mellette. Nézte, ahogyan rajzolt, ahogyan a ceruzát fogta… Aztán két nap múlva megint ott állt és nézte…
– Holnap várom az irodámban – mondta a férfi egy kis idő múlva. A hajléktalan felnézett, az egyik legismertebb grafikai cég tulajdonosa állt mellette. Ismerték egymást.
Másnap pontosan 9 órakor a férfi megjelent a cégvezető irodájában. A titkárnő méltatlankodva akarta elzavarni, de a hangos beszédre kinézett az ajtón a cégvezető. A rajzoló hajléktalan, aki egyébként ismert tervező grafikus volt a városban partnerként ballagott ki az irodából.
A férfi újra ott állt a templomban az oltár előtt. Öltönyt viselt, vasalt inget… Virágot és gyertyát hozott. A virágot a templomnak, a gyertyát pedig köszönetképpen Istennek hozta, amiért láttatott vele egy másik világot, amiért megtapasztalta általa a nincstelenséget, s amiért erőt adott ahhoz, hogy legyen ereje és hite újra felállni.
Szembesülni kell néha az árnyékos oldallal is, hogy tudd ki vagy, és merre tartasz.