.jpg?ph=8b00ed66c6)
Az a vékony fonal
"A tompa elme számára az egész természet ólomszürke. A felvilágosodott elme számára az egész világ színekben tobzódik, és szikrázik a fénytől." Kora reggel ezzel az Ralph Waldo Emerson idézettel ébredni nem is olyan rossz. Pláne, ha az idézet második szakasza jobban illik rád, mint az első. Vagy esetleg mégis "bal lábbal keltél?" Úgy érzed az egész világ összeesküdött ellened? Tudtad, hogy minden viszonyulásod csupán egy vékonyka hajszálnyi idegpályádon múlik? Az a vékonyka idegpálya, a vékonyka idegfonal egy egész magatartási formát meghatároz. Nem fogok tudományos magyarázatokba bocsátkozni, nem is lenne túl sok értelme, csak annyi, hogy minden érzésünk, a világhoz való kapcsolódásunk egy-egy vékonyka idegfonálon múlik. És minél többször gyakoroljuk azt a formát, annál inkább vastagszik ez az idegpálya, lehet belőle madzag, kötél, de akár hídlánc is... és minél vastagabb a beidegződés, annál nehezebb azt megváltoztatni. Állandósul. Szóval alaposan gondold végig, hogyan is ébredtél ma reggel! Látod-e a fénylő napot, a felhő kékjét, a fák, bokrok és a fű zöldjét, a virágok színét? Mosolyogva nézel arra, aki éppen veled van? Szépnek látod a környezeted, amiben élsz? Hogy fúj a szél? És nincs 35 fok? Vagy, hogy nem esik az eső? Vagy miért kell éppen ma nagytakarítást csinálni? Ugyan, hagyd! Ezek csupán apróságok. Ezekkel együtt szép az Élet!
A városban lakom, mégis a madárdalra ébredtem, csivitelésre, arra, hogy a nap bekandikált az ablakomon. Kicsit megcsiklandozta az orrom, megsimogatta a fejem. Erre ébredtem. Aztán ajtót nyitottam, beengedtem a Napot, a Szelet, velük együtt a friss levegőt... és persze a reggeli kávém illatát. Én így ébredtem! S abban hiszek, ha minden reggel így ébredek, akkor az a fajta vékonyka idegfonál, ami a reggelekhez kötődik ezekkel az érzésekkel telik meg, s majd minden reggel így ébredek, akár esik, akár fúj, akár vihar tombol, akár havazik. Nem lesz ólomszürke, mert másképpen látom, nem lesz hideg és nyirkos, mert másképpen látom... Most azon töröd a fejed, hogy hogy lehetek ilyen elmeszédült, hogy még az esőt, meg a hideget is szépnek, jónak látom?! Nekem ez a természet rendje, és elfogadom. Különben is tehetek mást?!
Ha abban hiszel, hogy neked emiatt kedvetlennek, idegroncsnak, depressziósnak kell lenned, akkor neked a vékonyka idegfonalaidhoz ez az érzés kapcsolódik. Tedd, hidd, a te dolgod, a te döntésed...És persze te érzed majd pocsékul magad ettől!
Én viszont úgy döntöttem, hogy ez az egy életem van, és megpróbálom úgy élni, hogy a legjobbat hozzam ki belőle... Hogy min múlik? Rajtunk, a vékonyka idegfonalakba beágyazott hiedelmeken, korlátokon, az ezek alapján meghozott döntéseken. És minél erősebbek a hiedelmek, annál inkább korlátozzák a szabadságunkat, az életünket.
Változtatni lehet! Csak az a kérdés, hogy akarod-e. Ha nem, akkor lehet sopánkodni, szürkének, utálatosnak látni az életet, a világot, az életet. De! Minden hiedelmet meg lehet változtatni.... Először abban kell hinni, hogy bizonyos dolgokat muszáj megváltoztatni. Aztán abban, hogy azt nekünk − neked, nekem − kell megtenni, mert csak mi általunk változhatnak a dolgok. S abban is hinni kell, hogy mi magunk, képesek vagyunk a változást végrehajtani... és ott tartunk, hogy ahhoz a vékonyka idegfonálhoz már egészen más érzések, érzelmek kötődnek.
Nem a dolgok változnak, mi magunk változunk...