Az Ego és a Lélek

2015.01.25 14:38

Az ember olykor a legváratlanabb pillanatban szembesül dolgokkal. Valójában néha észre sem veszi, mekkora harc dúl a lelkében, csak azt érzi, hogy valami nincs rendben. Aztán, amikor az a valami elemi erővel tör rá, akkor letaglózza, földbe döngöli… Egy ideig jó a földön lenni.

Ma sétáltam egy nagyot… Eszembe jutott egy minapi séta, egy kedves budapesti ismerősömmel. Hosszú beszélgetésre indultunk a városban, gyalog. A város gyönyörű ilyenkor. Láttam már néhányszor, de még mindig rá tudok csodálkozni. Sétáltunk, beszélgettünk, a szavak folyammá duzzadtak, s órákon keresztül nem akadtak el. A rakpart mentén a házakat néztük, a vizet, a hidakat. Átsétáltunk a Lánchídon, jeges szél fújt, átfújt rajtam, kifújta belőlem még a nehéz gondolatokat is. Csak a társalgás maradt, a város fényei, egy-egy nevesebb épület… Megálltunk, bámultuk, én hallgattam sokat, történteket, gondolatokat, érzéseket. Világokat kötöttünk össze és szedtünk szét… A beszélgetés egy romkocsmában folytatódott egy forró tea és egy sör mellett, aztán újabb hosszú séta, haza…

Talán soha nem sétáltam még úgy, mint akkor este. Elengedve mindent, csak a jelenre figyelve, a köröttem lévő világ rezdüléseire, az éjszaka zajaira, a kályhaezüsttel befújt pantomimes mozdulataira, a városban siető, sétáló vagy csak lődörgő emberekre, és persze arra a férfira, aki megosztotta velem a gondolatait, a világról, a gondolatairól, az érzéseiről, az életéről, az elveiről…

Akkor, ott, még nem éreztem azt, amit a mai sétám alkalmával. Pedig beszélt róla, talán csak elsiklottam felette, talán nem akartam meghallani, talán mást gondoltam… Talán nem engedtem meg magamnak, hogy ugyanazt érezzem, ugyanúgy, ugyanazt tegyem, amit ő, csak a magam módján.

Debrecen utcái csöndesek, vasárnap dél táján különösen. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, bár most a szél sem fújt. Néztem az ismerős házakat, egy ideig láttam is, érzékeltem is, aztán már csak bandukoltam, magamban, magammal…

Akkor jöttek elő azok a gondolatok. A harc szó jutott előbb eszembe. Kivel is, mivel is harcolok? Általánosíthatnám, de most inkább csak a magam harcát boncolgatom. Az egyik oldalon az Ego áll, a másikon a Lélek. Elvileg, és tudományosan is ezeknek igen jól meg kellene férni együtt, az egyik a tudatos én, a másik a tudattalan, vagy tudat alatti, ahogyan fogalmazzák… Ne menjünk bele, nem akarok tudományos és áltudományos vitákba bonyolódni.

Tény, ez a kettő olykor nem ugyanazt akarja. Az Ego megy előre, mint a buldózer, bármi áron is, de mindent akar: hatalmat, pénzt, címet, rangot, elismerést, sikert, s minden mást, amit ez a világ sulykol belé. Csinos akar lenni, bombázó, okos, eszes és mindent tudó, bölcs és rátarti. Otthon anya szeretne lenni, a párja mellett nő és dévaj szajha… Egy szóval: Minden…

A másik? A Lélek? Csak nyugalomra vágyik, békességre, az élet apró kihívásaira, az alkotás örömére, az érzelmek viharára, a búslakodásra, a vidámságra, a szeretetre… Elvekre, amelyek mentén élni szeretne, gondolatokra, amelyeket magáénak mondhat, érzésekre, amelyeket kifejezhet… Egy szóval: az Életre. A többi majd mind jön magától.

Mi okozza a harcot?

Az, hogy ragaszkodunk valami álomképhez, valami illúzióhoz, amely azonban sohasem lehet a mienk.

És az, hogy nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy valójában azt tegyük, amit szeretnénk. 

És nem vagyunk elég bátrak ahhoz sem, hogy önmagunk legyünk.