Az Élet tánca

2014.04.27 08:59

A tánc egyfajta művészet, a tánc a zene és a mozgás összefonódása, a tánc egy életérzés kifejezése, a tánc egy szívdobbanás… és még annyi minden más is lehet. Mindenkinek mást jelent…

Vidám társaság jött össze. Egy zenés-mulatozós helyen, italok, ételek, jókedv és ragyogás. Felcsendültek az akkordok, megmozdultak a lábak, a vállak, a pergő zene ritmusára zsizsegni kezdett a társaság. Két pár ült az asztal végén. Ők csak nézték a zene ritmusára vonagló, lüktető tömeget, olykor mosolyogtak is, de nem vettek részt benne. Az egyik párból a lány szeme csillogott, legszívesebben bele vetette volna magát a tömegbe, hogy részese lehessen ennek az eksztázisnak… A másik oldalon a férfi lába dobogott az asztal alatt. A nő fogta a kezét, mintegy nyugtatva, hogy „nem, mi nem táncolunk, én nem tudok, és nem is akarok, s akkor te sem táncolhatsz”. A nő szemén látszott, hogy valami ördögtől valónak tartja a táncot. Amúgy is merev tartása még keményebbé vált, s minden porcikájával azon volt, hogy megtartsa ezt a felsőbbrendűnek vélt tartást. A másik oldalon, a férfi nyeglén üldögélt, cigije a szájában lógott, s észre sem vette, hogy a párja mit szeretne. Szokás szerint, magával volt elfoglalva.

A zene folyamatosan változott. Hol gyors, hol lassú ütemre váltott át, hol izmokat szaggató rock&roll-ra ropták a parketten, hol vérlázító tangóban simultak össze a párok. Aztán egy kecses keringőféle, majd egy ütemesebb salsa, aztán egy twist… És a kifulladt társaság vidáman rogyott le újra a helyére, hogy kifújja magát, s rövid szünet után újra kezdhesse az egészet.

Mi a tánc? Neked mit jelent? Tudsz táncolni? Kell, hogy tanultan tudj táncolni? Mi van azokkal, akik azt mondják magukról, hogy „botlábúak”, nem tudnak táncolni, miközben zenét hallgatnak, ismerik a ritmust, felismerik a jó, igényes zenét, de nem táncolnak. Bocsánat, nekem ők a „félemberek”. Értik a zenét, de nem táncolják – értik az Életet, de nem élik. Súlyos gondolat. Néha én is megrettenek tőle. Azt gondolom, az Élet maga is egy tánc. Van, aki keringőnek látja, s boldogan forog körbe-körbe párjával mindig ugyanazon lépésben és ritmusban. De így érzi jól magát, s ez rendben is van. A rock&roll a mozgalmas élet képzetét adja. Mindent bele, és mindent kihozni belőle. A tangó a szenvedély, a „se veled, se nélküled” élet ritmusa. Emlékszel a filmre: Az utolsó tangó Párizsban… Ha nem, nézd meg!  Vagy, ha már a filmekről beszélünk, akkor ott a Dirty Dancing… Minden része jó, minden része érdekes.

Közben eszembe jutottak a régi idők táncai is. Az előkelőnek számító, ám semmi szenvedélyt és ritmust, életérzést nem adó úri táncok. Ha belegondolsz, rájössz, mennyire vissza tudja adni a tánc az adott korok világát, az emberek, társak, szerelmesek egymáshoz való viszonyát.

Vad ritmusok, vad érzések, pezsdülő vágyak, ez benne van a mai zenében. Csakúgy, mint a lágyság, a szelíd, romantikus szerelem képzete. És ez is jól van, mert így kerek a világ.

Néha felfedezek benne valami számomra fontosat és újat, mint most a flamencot. Tánc a javából. Olvastam róla, és sokat végignéztem az elmúlt napokban. Van benne valami megkapó, magával ragadó, ami nem hagy szabadulni attól a gondolattól, hogy valójában ez az „Élet tánca”. Nézed, s már mozog a kezed, a vállad, a lábad, nem ismered a lépéseket, de mégis mennél, rohannál, a táncossal mozognál, vonaglanál ennek a szívfájdító, olykor jajongó, szenvedélyes és tüzes zenének a ritmusára. Párban, pár nélkül, az Élet tánca. Ha egyedül járod, akkor képes vagy arra, hogy egyedül is megéld az életet, ha párban járod, örökig tartó harcos szerelem tiéd…

És akkor, ott, abban a bárban, felcsendültek a flamenco akkordjai. A vidám társaság tagjai szinte egyszerre kapták fel a fejüket… Erre nem számítottak… Egy pár percig nem történt semmi, hallgatták a zenét, rezgett minden porcikájuk, de nem mozdult senki, mintha lebénultak volna. S akkor valami olyasmi történt, amire senki sem számított. Az unott, nyegle fickó párja szinte észrevétlenül csúszott le a székről, ám aztán határozott lépésekkel a táncparkett közepére lépett. Mozdulataiban benne volt a zene, benne volt az Élet… Forgás, hajlongás a zene ritmusára, cipője kopogása, kecses tartása magára vonta a tekinteteket… Aztán nem volt már más csak a zene, az érzékien vonagló lány… S mintha csak tanult koreográfia lett volna, éppen akkor, amikor kellett, megjelent a férfi… A passzív magányba taszított, szoros kézfogással lenyugtatott férfiből kitört az őserő, a vágy, hogy meghódítsa a parketten egyedül táncoló nőt, az övé legyen, és senki másé. Kihívó tartással fordult a nő felé, aki érezte, látta őt, s kívánta azt a harcot…

Azt hiszem, szeretnék flamencot táncolni.