.jpg?ph=8b00ed66c6)
Az erdőn túl...
Az ősz csodaszép! Már számtalan festő megfestette, számtalan költő leírta, számtalan fotós megörökítette… De azt a pillanatot, amikor csak Te találkozol vele, Te látod meg a szépségét, Te érzed az ősz ízét, illatát, azt senki sem tudja megörökíteni, csak Te.
Ősz táján az álmok is ősziesre fordulnak. Emiatt aztán olykor elég vacakra is sikerülnek. Ha esik, ha fúj, ha köd van, akkor valami hasonlót álmodsz, mert benned van az érzés. Szomorút, nyomasztót, valami összevisszaságot, amit aztán tönkre teszi az egész napod. Nem tudsz másra gondolni. Kinézel az ablakon, szürke felhők úsznak az égen, kint a fák hajladoznak, esőre áll, látni véled az esőcseppeket az ablakon, aztán már kedved sincs az egész naphoz. Pedig mennyi dolgod lenne!
Ám azokon a csodás napokon, amikor a nap kisüt, és pompázatos színek kavalkádja tölti be körülötted a teret, még a nagy, ronda, szürke irodaépületet is szebbnek látod. Valójában is szép, csak máskor nem veszed észre… Az ilyen napot követő estéken csoda történik a lelkedben is. Észreveszed a szépet a körötted lévő világban, emberekben, és még a lelkedben is, s ezekkel a gondolatokkal fekszel le, amelyek aztán a fejedben – ott leghátul – elkezdenek történetekké formálódni, álmokká, amelyek aztán majd szebbé teszik még a következő napodat is…
Az erdei úton sétálva látod magad. Érzed az őszi erdő zizegését, szinte hallod a lehulló levelek apró neszét. Látod a fákon ugráló mókust, amint éppen téged bámul, mert nem tudja eldönteni féljen-e tőled, vagy melletted fáról fára ugrálva élje át veled az álmodat… Úgy döntött, nem fél tőled. A hosszú ruhád széle néha beleakad egy-egy száraz gallyba, apró reccsenéssel szabadítod ki, és lépegetsz tovább. Őzek kandikálnak ki a fák mögül, kicsinyke nyuszik hegyezik a fülüket, egy róka oson át előtted az úton, de ő sem fél… Csodálkozva látod, hogy egyre többen vannak körülötted… Óvatosan követnek, ha megállsz, ők is megállnak, ha tovább lépsz, ők is lépnek… Élvezed ezt a játékot, hiszen soha nem tapasztaltál még ilyet. A bizalom bátortalan építése: lépésről lépésre… S veled tartanak, mert veled akarnak örülni annak, ami az út végén vár. Te még nem tudod, ők már igen, hiszen ismernek, veled vannak állandóan, csak nem figyelsz rájuk, illetve nem rájuk figyelsz…
Most hallod csak igazán az erdő csendjét… Valóban csend van, szinte harapni lehet. Hová lettek a követők, az állatok? Sehová, ott vannak veled, csak végre valami másra figyelsz: arra a csendre, arra a békére, ami benned van. Most pihensz csak igazán… nem kergetik egymást a gondolatok a fejedben, nem akarsz mindent erőből, ésszel, gondolkodással megoldani, végre csak hagyod, hogy LÉGY, egy kicsit, csak úgy, bele a semmibe… (Ez nem olyan, mint mikor ledobod magad a tévé elé, és azt hiszed, hogy most pihensz… Ez annál sokkal-sokkal több!)
Valójában ez nem a semmi, hanem a mindenség, amelynek teret adsz, beengeded, hagyod, hogy telítsen, hogy veled legyen… S mi van az erdőn túl? Nem tudom, de azt tudom, ha csak rövid időre is el tudod kergetni a gondolataidat, és átadod magad a puszta létnek, az jobban pihentet, mint bármi más… S hogy valójában, mi van az erdőn túl? Nem is biztos, hogy akarom tudni… Rábízom a képzeletemre, az álmaimra, a vágyaimra… Talán azok vannak az erdőn túl.