.jpg?ph=8b00ed66c6)
Az út...
Olvastam sok helyen… „Nem a cél a fontos, hanem az odavezető út maga.” Fontos a cél is, egyébként el sem indulnál… Ha pedig elindulsz, tégy meg érte mindent, ami csak erődből telik…
Hajnalodott. Olyan csendesen lépett be a házba, mintha nem lenne egyedül és vigyáznia kellene arra, hogy valakit felébreszt. Félhomály volt. Az elköszönő Hold halovány fénye átszűrődött a függönyökön és sejtelmes fénnyel borította be a nappalit. A nappali közepén kilépett a cipőjéből, leejtette a táskáját az egyik fotelbe, lehuppant a kanapéra. Egyedül van. Akár el is szunyókálhatna itt. Senki sem kérné rajta számon. Várt egy kicsit, aztán mégis meggondolta magát, beballagott a hálószobába, pizsamába bújt, magára húzta a takarót, és még mielőtt az este történései elindították volna a gondolatait, álomba szenderült…
Vadvirágos réten találta magát. Útnak indult, a nap sugarai vezették. Óvatosan lépdelt a magas fűben, néha lehajolt, megsimogatott egy virágot, máskor megállt egy pillanatra, csodálta az elé táruló tarka mezőt. Mennyi szépség! Hová is vezet ez az út. Nem tudta, csak azt, hogy ezen az úton végig kell mennie. A Nap vezeti, hívja, viszi. Követnie kell a fényt, menni utána, akármi lesz, akárhová vezet. Nem esett nehezére, ragyogás vette körül, ami erőt adott, élettel töltötte meg szívét-lelkét. Aztán jöttek a rossz érzések: valahol vége szakad ennek az útnak, más következik. Amint ezt kigondolta, megváltozott a rét, hirtelen rideg sziklák között találta magát, sehol egy fa, egy virág, csak kopár, komor, éles sziklák… A Nap összezsugorodott, sötét felhők lepték el az eget, egy-egy kósza fénysugár igyekezett magának utat törni, hogy ne hagyja magára a vándort. A vándort, aki az Élet nagy mezején kóborol…, akinek az útja olykor a vad rengetegen vagy a kopár kősivatagon át vezet… Bukdácsolt a sziklákon. Szemében kihunyt a fény, már nem látta a Napot, csak egy sápadt foltot az égen, arra ment… Meg kell találnia a fényt, ami erre vezette. Biztos, hogy megtalálja. Ment előre. A szikla felhorzsolta a lábát, az éles kövek felsértették a kezét, s a sziklás sík vidékből lassan meredek hegyoldal lett. Mászni, kapaszkodni kellett, küzdeni minden egyes méterért… Csak ment előre. Látta a sápadt, fogyó fényt, de a lába vitte, vitte… Mennie kellett. Látta maga előtt a meredek falat, tudta, meg kell másznia, fel kell jutnia, mert ott fenn, van valami, ami várja őt. Érezte. Kínokkal teli út volt. Aztán egy utolsó erőfeszítés, egy utolsó horzsolás, egy utolsó nagy levegő és a szírt tetején ott volt a csoda… Egy másik világ… A Nap itt fényesen ragyogott, ereje betöltötte a teret, fénye megvilágította a Mindenséget. Nem rét volt az, nem mező, nem lankás vidéken elnyúló erdő, nem a napfényben fürdő falu vagy város, nem a tündéri idillt mutató táj… Valami egészen más, ahová vágysz, ahová megérkezel… „Megérkeztem" – gondolta. Feledve minden kínt, fájdalmat, szenvedést, az arca mosolyra derült, a szemében újra ott ült az a huncut fény, a ragyogás…
A Nap már magasan járt, amikor magához tért, sugarai az arcát csiklandozták, a szemébe világítottak, kötekedtek vele, így fújva ébresztőt. Óvatosan nyitotta ki a szemét. Hunyorgott. Eszébe jutott, hogy nem engedte le a redőnyöket… Nem baj! Az álomra gondolt, az útra, amelyen álmában végigment, aztán a reggeli ragyogásra. Vidáman pattant ki az ágyból… Az út járt a fejében… A szeme ragyogott, z szája szegletében mosoly bujkált...