Békesség

2014.07.06 08:13

Arca kisimult, szemében furcsa fény jelent meg, szelíden mosolyogva ült a verandán. Hosszú éveken át üldögélt itt, nézte a fákat, virágokat, a dombokat, hegyeket. Gyönyörködött a tájban, amely évszakról évszakra mást és mást hozott. Sarjadzó fűszálakat, csodaszép tavaszi virágokat, pipacsos mezőt, aranybarnán pompázó erdőt, a hófödte hegyek csodás csúcsait. Mindig talált valamit, amire rácsodálkozhatott, amiben örömét lelte: egy apró fűszálban, a fűszálakkal küzdő hangyákban, a fészket rakó madarakban, az esténként hangosan ciripelő tücskökben.

Napok óta itt üldögélt már a verandán. A karosszék kényelmes volt, a járás viszont már nehéz és fárasztó. Pléddel takarta be a lábát, pulóverét összehúzta magán. A keze ügyében tartott teás kancsóban, mindig meleg volt a tea. Nézte a tájat, de nem a hegyeket, dombokat látta… Képeket.

A kertkapu zárva volt. Egy bogárszemű, ötéves huncutkának ez nem okozott gondot. Felmászott egy kiszögelésre, s egy másodperc alatt a kapu tetején volt, ugrott egy nagyot, és már rohant is pajtásaihoz, akikkel a pataknál töltötték a délutánt. Édesanyja mindig tudta, hol keresse. A bölcs asszony vidám mosollyal vitte haza a lányát… Máskor az esőben táncolt, csuromvizesen ment haza, s napokig az ágyat nyomta. Szánkózás közben eltört a keze, de csak órák múlva volt hajlandó bemenni a házba, hogy anyjának megmutassa…

Virágcsokorral a kezében állt a felnőttek gyűrűjében. Nagylány, középiskolába megy… Aztán a városban sétált, viháncolt a többi kamaszlánnyal. Sört ittak, cigiztek, kipróbálták milyen az íze. Soha nem szerette. A cigarettának nem bírta a szagát, az alkoholnak az ízét. Inkább sportolt, a tornában élte ki magát.

Egy kápolna tűnt fel, egy lány és egy fiú állt az oltár előtt. Egy pap szavai csengtek a fülében: mától férj és feleség vagytok… Vidám, felszabadult, féktelen rohanás a tengerparton, a nászút minden mozzanata élénken élt benne… Gyermekvárás. Már nem is emlékezett arra, az akkoriban tengernyi kínnak tűnő szenvedésre, amivel a gyermekvárás járt… Aztán a nehéz szülésre sem, csak arra, hogy ott van a kezében egy ordító csöppség és teret, időt, figyelmet követel magának ebben a világban is. Így volt a következővel, aztán a harmadikkal is…

A fogzás, az első lépések… Tengernyi emlék egy-egy gyerekhez. Felhorzsolt térdek, gipszelt karok, lázas betegségek, és mérhetetlen sokaságú vidámság, nevetés. A középiskolák összes nehézsége és boldogsága, diplomák… Lányok-fiúk, akiket kedvelt és nem kedvelt. Örök barátságok, szerelmi csalódások. Szép élet, szép család.

És közben a munka. A munka, amelyben hosszú időt töltött, amelytől megkapta mindazt, amit várt. Örömet, kreativitást, haladást. Végtelen erőt adott neki. Embereket irányított, szerették. Büszke volt arra, hogy minden körülményben ember tudott maradni. Ezt otthonról hozta, a drága anyjától…

A társ… Vidám nap volt, amikor összeházasodtak. Egyetemisták voltak, kicsit féktelenek. Berohantak egy templomba, és elmondták, mit akarnak. A pap hajlandó volt rá, így férj és feleségként jöttek ki a templomból. Családi botrány lett belőle. Aztán a fehér ruhás, vendégekkel teli esküvős napot később tartották… Megérte.

Megjelent a férfi, majd az apa, az igazgató, a bölcs idős úr, akinek mindenkihez volt egy kedves szava, aki végtelen türelemmel és figyelemmel terelgette a családját az évek hosszú során. Jó ideje már, hogy elment. Hatalmas, mély űrt hagyott maga után, begyógyíthatatlan sebet, amely az idő múlásával halványult csupán, de meg nem szűnt soha.

Csak ült a karosszékben, ősz hajába néha belekapott a feltámadó őszi szél, a szélnek még nem volt ereje, a Napnak pedig már nem. Egy pillanatra felkapta a fejét… Mit is látott az előbb? Képeket. Képeket az életéből, a múltból… Csak néhány pillanat volt, néhány perc, s egy egész élet vonult át a tudatán. Az elmúlt 95 év apró mozzanatai… Az élete.

Lehunyta a szemét, s szelíd mosollyal az arcán megbékélt a világgal…