Csak teszek tűzre...

2015.01.23 21:03

Az úgy volt, hogy felálltam a fotelből és elindultam a kályhához. Régi vaskályha, nagyon szeretem, hangulatos, kedves, a régi világot, a nagyanyámat juttatja eszembe…

Csak teszek a tűzre – gondoltam. Szeretem a majd 200 éves vaskályha melegét, a ropogó tűz hangját, a láng lobogását, a kályhából kiszabaduló meleg érzetét, az otthon melegét,  a vasajtó forróságát…

Ott ragadtam a kályha előtt. Kinyitottam az ajtaját, láttam a forró parazsat, éreztem a belőle áradó forróságot, aztán ott üldögéltem a tűz előtt. Néztem, néztem, s közben ezernyi gondolat szaladt szanaszét a fejemben.

Nem zártam be a kályha ajtót, s ettől, másra asszociálva, a lezáratlan ügyek jutottak eszembe, mint valami nyitott ajtók. Sok nyitott ajtó van körülöttem… Milyen egyszerű is lenne úgy lezárni egy-egy ügyet, egy gondot, egy problémát, egy folyamatot, amely éppen zajlik körülöttem, történik velem, hogy csak simán bezárok egy ajtót, mint mondjuk a kályha ajtaját és már kész is van. Vége. Lezárva. Befejezve. Nincs vele több gond.

Az élet apró dolgai, sajnos vagy nem sajnos, nem ilyenek. Nem lehet így megszűntetni, lezárni őket. Ráadásul mi, nők, még arra is hajalmosak vagyunk, hogy a miértekre keressük a választ. Persze, ez a legnagyobb butaság, mert a miértekre sosincs kielégítő válasz. Azt pontosan tudjuk, erről már sokszor írtam. Ami megtörtént, megtörtént, nem lehet eltussolni, nem lehet nem megtörténté tenni, nem lehet megfeledkezni róla. Nem marad más, fel kell dolgozni, el kell fogadni, s a megfelelő helyen kell kezelni. Vagyis annak a dolognak valamiért meg kellett történnie az életünkben. Valamire rámutatott az a dolog, valamiért találkozni kellett valakivel, valamit tanulni kellett a helyzetből. Minden találkozásnak, történésnek oka van. Az elején sosem egyszerű ezekre rájönni. Nem tudunk a helyzettel mit kezdeni, nem tudjuk hová tenni, nem tudjuk, miért történik velünk, s ha már benne vagyunk, igazán azt sem tudjuk, miért is kellett belemennünk. Talány? Találós kérdés? Tanulási folyamat? Bizonyára mindegyik. Ha másért nem, hát azért, hogy tudd, mi az, amit soha többé nem akarsz. Ha más nem, akkor egy tanulság, a jövőre nézve. Ha más nem, akkor végre tudod már, hogy még mindig nem jó úton jársz, s még mindig nem azt teszed és nem úgy, ahogyan tenned kell. A bölcsesség pedig újra eszedbe jut: ha mindig is azt tetted, amit eddig is tettél, akkor mindig is azt kapod, amit eddig is kaptál...

Ismerős? Hát persze! Sokszor nem vesszük észre, hogy már megint ugyanazt a cipőt húztuk fel. Holott pontosan tudjuk, hogy az okozta a legutóbbi tyúkszemet is, amelytől kis híján a falra másztunk.

Szóval, ott a kályha előtt ülve, sok elvarratlan szál jutott eszembe. Úgy gondoltam, ha előveszek egy megoldatlan dolgot, s rágondolva szépen, lassan becsukom a kályha ajtaját, akkor lezártam az ügyet is. Meddig ültem a kályha előtt? Hmm... Elég sokáig, s mit mondjak, párszor kinyitottam az ajtót, benéztem a parázsló fára, néztem a lángokat, bámultam bele az izzó parázsba, aztán szépen, lassan, vigyázva, hogy a kezem meg ne égesse, becsuktam a kályha ajtaját. És minden egyes kallantyú csattanással lezártam egy dolgot. Eldöntöttem, nem hagyom, hogy mások érzéketlensége, figyelmetlensége, tiszteletlensége egyetlen percig is befolyásolja azt, ahogyan ÉN érzem magam. Mindenkinek megvan a maga keresztje, Jézus is vitte az övét, méltósággal viszem én is az enyémet, cipelje hát más is, ami rá van mérve.

Csak teszek a tűzre, s becsukom a kályha ajtaját… Van eset, amikor azt az ajtót nem lehet többé kinyitni…