.jpg?ph=8b00ed66c6)
Csatangoló lélek
Keresem, kutatom. Nem találom. Elcsatangolt valahová.
Fura egy helyzet, amikor leülsz, végre rászánod magad, hogy egy kicsit befelé is nézz, s feltett szándékod, hogy ha már nézel, akkor látni is szeretnél. Mi több! Hallani is, mert ott belül mindig van egy hang, amely beszél hozzád, akkor is, ha nem figyelsz rá. Ő mindig szól, ha valami nem jó, ha nem abba az irányba indultál, amerre tartanod kell, ha rossz döntést hoztál, s veled örül mindig, ha azt teszed, ami neked jó. Ő mondja a magáét, s ha olykor-olykor végre egy kis időre csendben bírnál maradni, akkor talán meg is hallanád.
Aztán van az a helyzet, amikor van időd is, kedved is, csend is vesz körül, még a gondolataid sem rohangálnak eszeveszett módon a fejedben, s te várod azt a belső valamit. Mert most meghallgatnád, sőt egyenesen szükséged lenne rá… Csak ülsz, néma csendben, még a légy szárnyának zizzenését is hallod, de azt a belső hangot nem. Morfondírozol magadban, hogy biztosan csak halkan beszél, biztosan nem veszi észre, hogy végre csendben vagy, biztosan nem érzi, hogy most mennyire szükséged van rá, biztosan azt várja, hogy az egód végre hátra kushadjon, és elő sem merjen jönni… Csak vársz, csak vársz. Nem hallasz semmit. Sem jó szót, sem rosszat, egy parányi belső hangocska sem jut el hozzád.
Van ott valaki? Kutatsz belül, megnézel minden zugot, a szíved egyik sarkát, majd a másikat, bekukkantasz az agyad legtávolabbi és talán sohasem használt mélységében megbúvó agysejtjeidbe, de ott sem találsz semmit. Néhány elfeledni való apróság van ott, száműzve a sötétbe, azok most nem érdekelnek.
Van ott valaki? Nincs válasz! Aztán eszedbe jut, hol is lakik a lélek – vagy legalább is azt mondják, ott lakik. Ott, a tested közepén… Kutakodsz hát ott is egy ideig, sokáig. Nem találod. Elment volna? Itt hagyott? Vagy csak elcsatangolt valamerre?
Nem, egyik sem. A lelked nem csatangol, a helyén van, veled van, csak azt várja, hogy Te is a helyeden légy.