Derengés

2014.01.10 12:54

Nem szeretek korán ébredni, ennek ellenére az elmúlt napokban mindig olyankor pattant fel a szemem, amikor mások még a másik oldalukra fordultak. Szóval feküdtem az ágyban, álmatlanul, a redőny résein át beszűrődött a hajnali fény…

Derengés, ez a szó jutott eszembe. Csodaszép szó a hajnali fény kifejezésére, s átvitt értelemben is. Tudod, amikor halvány emlékképek jelennek meg a fejedben valamiről, amit már hallottál, éreztél, megértettél, de nem jön be tisztán a kép, nem éles, nem mozgó, nem dinamikus és nem színes.

Milyen színű a derengés? Az attól függ, milyennek akarod látni. Szürkének? Akkor nem annyira fontos az a dolog, amire emlékezni akarsz, ha meg természeti jelenség, akkor jobb, ha alszol még egy kicsit, mert az nem a te világod. Utálni fogod, mert nyomaszt, mert nyirkos, mert szürke. Ha esetleg tejfehér, akkor sincs vele dolgod, köd van, aludj csak tovább.

Ha vöröses, akkor valóban hajnalodik. De ez még mindig nem az, amit szeretnél! Nyöszörögsz, hogy nem akarsz felkelni, pedig tudod, hogy muszáj. Én azt szeretem, amikor olyan aranyló fényű… Amikor az éjszakai sötétség visszahúzódik, és távoli horizonton megjelennek a Nap sugarainak első foszlányai. Gyönyörű! Mintha a mennynek egy darabja készülne kiválni és megjelenni előtted…

Ámbátor azon a hajnalon én nem ezt láttam, de ezt éreztem. A nagyváros fényei furakodtak be a szobámba… előbb csak egy résen, aztán a másikon is, aztán a harmadikon is… Én mégis úgy éreztem magam, mintha az az aranyló hajnal lopakodna be a szobámba, lágy csókot hintve a homlokomra, meghagyva nekem az álmodozás örömét…