Derengés

2015.12.08 14:21

Hajnal. Korom sötét volt a szobában. Mégis éreztem a hajnali derengést.

Más volt az…

Furcsa ködös reggel, át a mezőn, az erdőszélig a hajnali szürkeségben. A Nap még nem ébredt fel, nem nyújtogatta sugarait, eszébe sem volt ilyen hajnali órán az ég felé kapaszkodni… Bandukoltam az erdő felé.

Pillanatra filmszakadás. Itt már jártam, ezt már éreztem, ahogyan borzongott a hátam a hűvös, nyirkos reggelen. Eszembe jutott, mi is következik: egy árnyalak lép ki az erdőből és felém tart. Igen, tudom, átéltem már…

A film itt végképp megszakadt. Magamhoz tértem. Sosem fogom megtudni, hogy ki az az árnyalak és mit is akar tőlem. Valahogy az álom mindig itt ér véget, hogy aztán egy másikban folytatódjon, vagy végképp felébredjek. Vajon mi ez? Jó lenne tudni, jó lenne álmot fejteni. Biztosan van tovább is, csupán nem emlékszem rá, s talán még nincs itt az ideje, hogy a tudatalattimból előmásszon az igazság.

Megint a derengés. Most az ablaknál ülök, kint esti félhomály, bent a gyertyák fénye, a kandalló melege. Árnyalak közeledik a ház felé, ám mielőtt igazán megláthatnám, kivehetném az alakját, szertefoszlok, mint egy fénylény. Aztán hirtelen magamon érzem valakinek vagy valaminek a tekintetét. A félelem verítéke csorog végig a hátamon, arcom lángba borul, s nem merek megfordulni. Lágy dallam csendül, Leonard Cohen hangja tölti be a teret, a Halleluja akkordjai szállnak felém. Hatalmas levegőt veszek, úgy érzem még a kinti fák is megremegnek bele. Óvatosan megfordulok… A meglepetéstől elakad a szavam. Egy alak térdel a kandalló előtt, kezét a tűz fülé tartja, melegszik… Az alak hátán fura valami van. A gyertyafény nem elég, a félhomályban csak sejteni vélem, mi az. Szárnyak, fekete szárnyak és az egyik mintha kissé sérült lenne… Szárnyaszegett fekete angyal? Az lenne?

Lassan emeli rám a tekintetét. Meleg, mélybarna szeme fájdalmat sugároz. Nem szól, a szemével beszél, int, hogy ne féljek, menjek közelebb. A hátára mutat. Fényt hozok… Törött szárny? Nem, csak zúzódott, a puha tollak összevissza állnak. „Bekötöm” – mondom, de ő a fejét rázza. Tegyem rá a kezem – mondja a szemével. Én pedig teszem, amit kér. Már nem remegek, nem félek. Az arcom kisimul, érzem, ahogyan a kezem melegszik, erővel, energiával telik meg. Megérintem a puha tollakat, a szárny sérült részére teszem a kezem… A szárny lassan kisimul, a tollak a helyükre állnak, a horzsolás maradéka is felszívódik. „Mi ez? Én nem vagyok táltos! Én csak egy ember vagyok!” – hitetlenül bámulom a kezem. Teljesen normális, nem látszik rajta semmi. Csak állok, hol a kezem nézem, hol még mindig a tűz előtt kuporgó angyalt. Lassan emelkedik fel. Magas, mélybarna, szomorú szemű férfi… A válláig sem érek talán… „Ki vagy te?” – kérdezem, bár abban a pillanatban, ahogyan a kérdés elhagyta a számat tudtam, hogy nem kapok választ. Ne szólt egyetlen szót sem, ahogy jött, úgy távozott. Észrevétlenül. Csak álltam a kandalló előtt, néztem a helyet, ahol pár másodperccel ezelőtt még egy fekete, sérült szárnyú angyal kuporgott.

Újra az ablak előtt találtam magam. „Talán elaludtam egy pillanatra? Képzeltem, vagy valóság volt? Biztosan a félhomály teszi” – gondoltam. A kandallóban már épp csak pislákolt a tűz. Felálltam, újabb fahasábokat dobtam a tűzre. A fellobbanó lángok fényében láttam meg a tollat. Szépséges, ében fekete, fényes toll hevert a padlón.

Újra a ködös reggel. Átvágok a mezőn, az erdő felé veszem az irányt. Magas árnyalak jelenik meg az erdő szélén, szárny libben a félhomályban…