.jpg?ph=8b00ed66c6)
Ébredő lélek
Ma nyitottam meg a 2017-es mappát szembesülve azzal a szomorú dologgal, hogy az idén még egy sort sem írtam. Vagyis de, de valójában mégsem.
Írtam mindenfélét, leveleket, cikkeket, hosszabb-rövidebb egyéb anyagokat, ám ezek munkából, kötelességből, muszájból szaladtak ki az „elektronikus tollamból.”
Valami mást szeretnék végre!
Napok óta forog az agyam, kavarog, néha fortyog, máskor meg olyan üresnek érzem, mint egy kongó hordót. Aztán valami ismét megmozdul, egy gondolat elszabadul, kiszökik, ébreszti a többit, majd követi egy másik is, s megszólal egy hang a fejemben….
A lelked…, a lelked…, a lelked.
Igen, tudom. Rájöttem. A lelkem hangjai hiányoznak.
Ideges egy világ ez, elnyomja a lelkem hangjait. A rohanás, a stressz, mindennapok taposómalma, mindehhez egy negatív vibrálás… Tudom, te is tudod, érzed.
Kilépnél, de nem lehet, mert olyan lenne, mint tízemeletnyi zuhanás a semmibe. Még csak megállni sem tudsz, mert magával sodor az értelmét vesztett hömpölygő tömeg. Hömpölyög, megállíthatatlanul, rohan a veszte felé.
Még több, még több, még több…
Ami után már nincs semmi, te sem vagy már, elvesztél, kiégtél, belepusztultál.
Néha megpróbálok kiállni a tömegből, csak egy pillanatra. Nézem a lombjukat bontó fákat, bámulom a kertekben, parkokban a lenge szélben hajladozó virágokat, érzem az illatukat, s olykor azt képzelem, meg tudom állítani a világot egy pillanatra, egy percre, csak hogy kiélvezhessem a virágok színét, illatát, a szellő fuvallatait, a Nap melegítő sugarait. S talán azért is, hogy más is észrevegye. És nem akarok visszalépni abban a szürkeségbe, abba a világtalan világba, ami körülvesz…
Ébredezik a lelkem…