Egyszer élünk...

2014.05.09 10:34

Legalább is ebben az életben, ebben a formában. Szlogenként használjuk ezt a mondatot különösen akkor, amikor valami olyasmit engedünk meg magunknak, amit egyébként a „józan eszünkkel” nem tennénk meg. Egyszer élünk! – kiáltunk fel, és kirúgunk a hámból. Hogy ez kinek, mit takar, azt saját döntése és saját szükségletei és keretei határozzák meg.

Ez az egyszerű két szó azonban sokkal nagyobb, értékesebb, fontosabb értelmet hordoz. Ebben a létformában valóban csupán egyszer élünk. (Ha hiszel a lélekvándorlásban, a lelkek újbóli leszületésében, ez akkor is így van.)

Gyakran tesszük fel magunknak a kérdést, hogy jól éljük-e az életünket? Kihozunk-e belőle mindent, amit lehet? Megteszünk-e mindent, amit tehetünk magunkért, a családunkért, barátainkért, a köröttünk élő emberekért. Néha próbálkozunk, néha hatalmas erőt és energiát érzünk magunkban, máskor beletörődve a megváltozhatatlanba satnyán, lemondóan, egyfajta agóniában ülünk a fotelben, tévét bámulva, s azon sopánkodunk, hogy miért nem jobb a mi életünk.

No, ha idáig jutottál, akkor éppen most vagy jó helyen. Éppen most kell, hogy eszedbe jusson a fenti mondat: „Egyszer élünk!” S éppen most van itt az ideje annak, hogy felemeld a hátsódat a fotelból, kikapcsold a tévét, amiből úgyis csak a posvány, a szemét, az emberi fertő árad rád, s tegyél valamit saját magadért. Ott állsz és nézel ki a fejedből, hogy mit is kellene tenned? Ha ez így van, akkor bajban vagy, akkor elvesztetted az érdeklődésed saját életed iránt, a körötted élők iránt, s minden iránt, ami emberi… Menj, idd meg a kávédat a teraszon, erkélyen! Ha nincs kerted, sétálj egyet az utcán, nézd a zöldellő fákat, a parkok virágait, hallgasd a madarak kora reggeli csivitelését, vagy menj ki a tyúkudvarra, és nézd meg az álltaidat… És mi lenne, ha beszélgetnél a pároddal, a szomszéddal, a piacon az ismerős kofával, a virágárus nénivel. Csak tegyél végre valamit, ami kiemel ebből a közönyből.

Néha elkap a „harci idegesség”, állok tehetetlenül a dolgok előtt, nézem az embereket, s fáj, amit látok. Hát nem az, amit a politika hangoztat. (Sicc!- nem politizálok). A valóság sokkal ridegebb, még akkor is, ha néha nem annak látszik. A felszín, a máz, csak ideig-óráig takar… Szóval, vedd kezedbe az életed, döntsd el, mit akarsz végre, és tegyél lépéseket. Aprókat, nem nagyokat! Hogy nincs hozzá pénzed?! Nem azt mondtam, hogy vedd meg a toronyórát láncostul, csak azt, hogy változtass… Legtöbbször pénz sem kell ahhoz, hogy az életünk megváltozzon, elég egy aprócska döntés…

Igaznak tartom a mondást, miszerint éld úgy az életed, mintha minden nap az utolsó napod lenne. Akkor talán végre magadtól is megtöltöd tartalommal…