.jpg?ph=8b00ed66c6)
Éjszakai intermezzo
Recsegés, ropogás, éktelen zsivaj… Honnan jött, képtelen voltam felderíteni, mert legszebb álmomból riadtam fel. Olyan szépeket álmodtam addig!
Sötét volt, a szobában is, kint is. Felültem, füleltem. Semmi. Óvatosan dőltem vissza az ágyba, hogy alszom tovább. Már éppen elszenderedtem volna, amikor újabb robaj, újabb csattanás… aztán recsegős, kicsit furán artikulált hangon egy papírra nem illő hosszas, és nem nyomdaképes tiráda a magasságoshoz, a lemenőkhöz és felmenőkhöz az útban hagyott kerítések, villanyoszlopok és parkoló autók miatt. Kilestem az ablakon… aztán hajnali háromnegyed négykor a nevetéstől fulladozva konstatáltam a történteket.
Vagyis csak sejteni véltem, mi is történt. Kissé alkoholmámorban úszó utcabelim – hogy melyik volt, azt képtelen voltam kideríteni ‒ nem fért el a viszonylag széles úton. Hatalmas kilengésekkel imbolygott az utca egyik szélétől a másikig. Mint valami órainga, a lendületet pedig mindig megfogta valamelyik a fentebb említett utcai tárgyak közül: hol valamelyik kerítésnek csapódott, hol a kint hagyott kukát borította fel, hol pedig a parkoló autók valamelyikének tolta neki a közlekedési támasznak számító – bot gyanánt használt ‒ biciklijét. A talpon maradásért folytatott ádáz küzdelemnek végül is lett a vége, hogy az utca eme végén lévő kettős villanyoszlop fénye alatt a „kedves kolléga” feladta, eldőlt, mint egy zsák. (Feltételezem, nem önszántából, a lábai döntöttek így.) Végre csend lett az utcában és elaludtak a külső villanyok a szomszédok udvarán is ‒ a robajt ugyanis nem csak én hallottam.
A kis éjszakai intermezzo után megpróbáltam újra elaludni… Szépet álmodtam előtte, s úgy szerettem volna, ha az álom újra előjön… szerettem volna látni a végét. Ritkán adatik meg az embernek, hogy ha álmában felzavarják, az elhessentett álomképek megint megjelennek. Forgolódtam, próbáltam felidézni az álom részleteit, jeleneteit, a szereplőket, a helyszíneket, s közben egészen különleges dolgok történtek velem. Éreztem, ahogyan az álom újra rám telepszik, a pilláim elnehezülnek, s újra ott találom magam a verőfényes nyári napban. Nem láttam semmit, csak éreztem a Nap melegét, a bőrömet simogató kellemes szelet.
Aztán kitisztult a kép is. Azon a teraszon ültem, ahol korábban is, az álmom elején. Előttem étel, kezemben egy pohár bor, köröttem vidám társaság, ismerős és ismeretlen emberek. A teraszon körös-körül illatos virágok, loncok, hibiszkuszok, muskátlik, tarka szín kavalkád… Kicsit távolabb, az ajtófélnek támaszkodva egy férfi. Engem nézett. Én pedig boldogan mosolyogtam.
Ez volt az a pillanat, amikor az megszakított álomnak szinte minden darabja visszatért. Tudtam, ki az a férfi, hol vagyok, és miért vagyok ott… és azt is tudtam, miért mosolygok. Boldog vagyok.
Filmszakadás. Mély álomba merültem. Itt már nincsenek álmok, vagy legalább is ez az az állapot, amikor már nem emlékszel semmire… De pontosan tudod, hogy amint felébredsz az álom már nem álom többé, hanem a legszebb valóság, amit valaha is megéltél.