Elengedés

2013.07.10 21:49

Annyi mindent lehet elengedni az életben, és annyi minden van, amit nem vagyunk képesek hosszú időn át elengedni. Hagyjuk a hozzá kapcsolódó érzést rohangászni az idegpályáinkon, hagyjuk, hogy azok vastagabbak és egyre vastagabbak legyenek, elmélyítve az adott dologhoz kapcsolód érzéseket.

Elengedni lehet a gyereket a játszótérre, de az a fajta elengedés, amiről én beszélek, az nem éppen ezt jelenti. Elengedni valamit, ami eltűnik az életünkből, egy tárgy, egy ház, egy autó… ez mind csak akkor nehéz, ha az adott dologhoz érzelmek kapcsolódnak. Sosem felejtem el, amikor a régi házunk üres nappalijában térdeltem a padlószőnyegen és bőgtem, hogy elköltözünk. Pedig az a ház sokkal kisebb volt, szűk és kényelmetlen. És arra is emlékszem, amikor a kisautóm – egy Opel Kadett – úgy a szívemhez nőtt, hogy megsirattam, amikor az autószerelő kitolatott vele a garázsból. Rozsdás volt, régi, egy sokkal jobbat kaptam, erősebbet, szebbet… mégis fájt a szívem.

Vannak dolgok az ember életében, amelyeket viszonylag könnyen elenged, s vannak olyanok, amelyekhez körömszakadtáig ragaszkodik, akkor is, amikor már régen nem kellene, akkor is, amikor az már inkább fájdalmat okoz, sem mint örömöt, s akkor is, amikor már maga sem tudja miért, csak úgy, megszokásból. Ez utóbbi jelenti azt, hogy olyan szintű és vastagságú idegfonalat kapcsoltunk ahhoz a dologhoz, amit már elfűrészelni is elég lenne, nemhogy egyetlen nyisszantással elvágni.

Az emberekkel így vagyunk. Érzések sokasága kötődik hozzájuk. Az érzések minőségében van különbség. Elengedni valakit, akit valamiféle más erő, egy felsőbb hatalom ragad el, egészen más, mint elengedni valakit azért, mert el akar menni vagy, mert már Te, Én, nem akarsz, nem akarok vele lenni. A felsőbb hatalommal nem tudsz vitatkozni, nincs kivel, nincs miért, és persze a miértekre sem kapsz választ. Minek is? Úgysem tudsz változtatni rajta. S az a bizonyos idegfonal, vagy vastag kötélzet, ami ahhoz ez emberhez kötött, csak hosszú idő múltával kezd el vékonyodni. Igazából sosem szakad el, mert nincs hatalom, amely el tudná szakítani. Elhalványodik, mert nem használod, csak néha, amikor szükségét érzed, hogy egy érzést átfuttass rajta. Szomorúság, hiány… jó esetben vidám történetek, humoros helyzetek… boldog percek. Aztán lerogysz a fotelbe, egy pillanatra visszanézel a múltba, s igyekszel visszatenni a szíved mélyére, hogy ne fájjon. Ezt a helyzetet már tudod kezelni, hiszen erre is kialakult egy idegfonalad.

Aztán jön egy másik ember… Nem felsőbb hatalom viszi el. Elküldöd.  Szereted, szeretted?! Már oly mindegy, nincs jelentősége. Volt, sok és kellemes érzés, forró érzelem és egyre csak vastagodott az az idegfonál, ami hozzá kötött. Valami elromlott. A fonal egyre többet sérült… már nem akartad. Nem tudod elszakítani, de megmondani sem tudod miért… És persze pocsékul érzed magad.

Mi segít? A fókuszváltás, a figyelem elterelés, egy jó baráti beszélgetés… és persze az, ha felismered, miért maradt még meg az a vékonyka fonál. Ha megvan, akkor tudod elszakítani.

Ez esetben önbecsülésnek hívják.