Elkoszosodtunk

2016.07.12 08:41

Gyermekkoromban imádtam koszosnak lenni. Anya mondta gyakran: „Kislányom, mosd meg az arcod, murcos vagy!” „Murcos!” – innen maradt meg a szó, ami azt jelentette, maszatos az arcom. Persze, a fáramászásnak, a pocsolyában való tapicskolásnak, a réten való rohangászásnak, a pajtásokkal való homokozásnak, az olajos bicikliről való leugrálásnak mindig az lett a vége, hogy a ruhák a szennyesbe landoltak, mi pedig többnyire a fürdőkádban.

Ez a fajta koszosodás mégis más volt, mint a mostani, a felnőtt lét koszosodása. Tiszták lettünk, mert csak a külsőt kellett még tisztítani, a belsőt nem. Abban még benne volt a gyermeki lélek tisztasága… Még csodával tudtuk élni a napokat, percenként új dolgokkal találkozni, újat megismerni, bízni az emberekben, a felnőttekben, s mindenben, ami körülvett bennünket. A lelkünkkel láttunk, a tiszta lélekkel, s azt láttuk, amit látni szerettünk volna… Tisztaságot, csorbulatlanságot, egyenességet, tisztességet, becsületet, tiszteletet...

Ahogy nőttünk egyre másabb lett a világ. Megmondták, mit hogyan tegyünk, mi hogyan a helyes, a jó, az üdvözítő. Tettük, mert ezt várták tőlünk, s nem vettük észre, mikor veszítettük el az érzést… A tisztálkodás érzését. Már nem mondta az anyám, hogy „murcos vagy lányom, töröld meg az arcod!” Tiszta voltam, és mégsem…

Tiszta vagyok, néha mégis érzem annak a fajta tisztaságnak a hiányát. Olyan jó lenne, ha egy arcmosással eltűnne az a sok lelki szenny, ami az idők folyamán ránk rakódott. Ránk, emberekre.

Elkoszosodtunk.

Tudod, nem az a baj, hogy kívül koszos az emberiség, hanem az, hogy belül az. Ott, legbelül, ahol a lélek lakik. Nagyon. Lerakódott az embertelenség, a közöny, a tiszteletlenség, a becstelenség, az álnokság, a tiprás, az elnyomás, a butítás… Sem sikálni, sem kaparni nem lehet, vastag a lerakódás… S koszos lélekkel, csak a koszos világot látod azt, ami alatta van, kevésbé. Pedig ott van, én is tudom, te is tudod…

Sokszor elgondolkodom azon, hogyan lehet a lélek tisztaságát megőrizni. Ebben a világban nehéz, de egy próbát mindig megér. Lassan-lassan lesúrolni a szennyet, a mocskot, lekaparni azt, ami régen beivódott... A rétegek alatt ott a tiszta lélek. S a tiszta lélek a világot is tisztábban látja.

Kemény munka, de megéri. Szeretném, ha anyám még egyszer szívből jövő nevetéssel mondaná: „murcos vagy lánykám, mosd meg az arcod!”