Emlékek

Egy fél emberöltővel ezelőtt elkezdődött valami, elindultunk egy másik úton, de az út göröngyös és rögös volt, s nem mindig találtuk meg a megfelelő ösvényt. Rossz irányban haladtunk, rossz döntések születtek. Aztán csak arra lettünk figyelmesek, hogy új fogalmak jelennek meg a köztudatban. Munkanélküliség? Alig fél százalék− mondták. Elenyésző, nem foglalkoztunk vele. Ám piacokat vesztettünk. Órásgyárak zártak be, kerültek idegen kézre, merültek a feledés homályába. Megtanultuk a vállalkozó, az egyéni gazdálkodó fogalmát. És azt is, hogy egyszeriben “túltermelés” lett a munkavállalókból. 

Mára pedig már kétes hírű dobogós helyeket szereztünk. A munkanélküliség soha nem látott mértéket öltött, s ha még csak ez lenne a baj! Önmagában ez is elég lenne, de tetőzzük még mindezt egy nem egészen piac-kompatibilis oktatási-képzési rendszerrel, amely ontja magából a majdani állástalanokat. Régi szakmákat elfeledtük, nem kellenek, újak jönnek-mennek és kivesznek, még mielőtt felfoghatnánk miről is van szó. Átképzések, munkaprogramok, támogatások. Olyan ez, mint a látra szóló betét… tudjuk, hogy van, csak nem ér semmit. Átmeneti segítség. Csak látni kell ezt az embert, akivel ez már kétszer-háromszor megtörtént. Nincs hite, nincs bizalma… s lassan életkedve sem, pedig volt és imádta a munkáját is.

Nem átmenti megoldásokra, ígéretekre van szükség, hiszen az már nem elég egy egészséges társadalomhoz.  Munkára van szükség, hogy a polgár megélhessen, hogy tiszta szívvel adózhasson, hogy nyugodtan, békében élhessen.