.jpg?ph=8b00ed66c6)
Esik...
Furcsa hangokra ébredtem, apró kopogásra, suhogásra, loccsanásra, toccsanásra... Félálomban fordultam meg. Nem akarok még felkelni! De a hang nem hagyott nyugodni. Kinyitottam a szemem, még sötét van. Jaj, ne már! Megint csak hajnal van! Közben hallottam a hangokat, kíváncsi lettem. Füleltem újra, s a reggeli csendben rájöttem, hogy semmi különleges nem történik, csak az őszi eső kopog halkan a háztetőn. Óvatosan húztam fel a redőnyt. A reggeli derengő fényben ragyogott minden... Ha láttál már esős képet Leonyid Afremovtól, tudod, miről beszélek. Fénylett az utca, mintha kisuvickolták volna, s reggeli félhomályban még talán a legrondább betonrengeteg is szépséges ezüst köpenyt visel.
Amit én láttam az ablakomból, az egészen más volt. Láttam, hallottam az esőt, láttam a lassan tovakúszó, szürke felhőket. Nem számoltam a szürke árnyalatát, de ennyi talán nem is létezik. Vagy mégis? Hiszen a természet ezt mutatja. Láttam a szomszéd kertjében az aranyló leveleket érlelő fűzfát, s láttam a lassacskán már kopasz akácot, amely éppen az én kertem végén meredezik az égnek... Őszi reggeli idill - ez jutott eszembe, aztán az elmúlás gondolata, amit mindig az őszhöz kötünk. Sokszor nem is értem miért, hiszen minden évszakban van valami igazán gyönyörű. Valóban elmúlik valami, de csak azért, hogy tavasszal sokkal szebb, üdébb, vidámabb legyen minden. Ez az Élet körforgása, ahogyan nálunk, embereknél a születés és a halál körforgása. Jövünk és megyünk, s közben van tavasz, nyár, ősz és tél az életünkben... Csak gondolj bele, milyen szép az egész!
...Már órák óta az ablaknál állt. Bámulta a szürkeséget. Rajzolni sem volt kedve, a ceruzája végét rágta. Néha felállt, kezébe vette a kávéscsészét, sétált egyet a műteremben, aztán visszament az ablakhoz. A várost nézte, mint már annyiszor, amikor ihletre, gondolatra várt. A kivilágított város ragyogott az esőben. Olykor kedve lett volna lerajzolni így az egészet, de egy építész szeme nem a csillogást látja, hanem a formákat, íveket, másfajta szépséget... Napok óta nem találta a helyét, napok óta nem tudta, mi baja. Vagy inkább csak nem fogalmazta meg magának. Éppen ideje lenne kimondani... Hiányzik! De nem! Ő egy öntudatos, erős férfi!... Ha elment, hát elment! Töprengve állt meg az ablaknál újra. Igen, öntudatos, erős férfi - ismételte magában. Belekortyolt volna a kávéba, de üres volt a bögre. Még ez is! Bosszúsan ment ki a konyhába. Vajon ebben a felfordulásban megtalálja a kávét? Megtalálta. Újabb adag feketével visszaballagott a műterem hatalmas ablakához. Majd a város szépsége megadja a nyugalmat, amire vágyik. Ám ahogyan ott állt és nézte a várost, egyre több gondolat szaladt a fejébe, képek villantak fel, látomások jöttek, s a varázslat egyre többet terelte el a figyelmét a hajnalodó városról... aztán megjelent a kép. Egy vidám, mosolygó arc, egy csillogó szempár, egy ölelő kar... Valami furcsa melegség indult el az arcán... észre sem vette... Aztán rájött! Könnycseppek! Hangtalanul sírt a lelke..., csak a könnyek csordultak végig az arcán, lassan, melegen, hogy érezze, belülről jön, arról a helyről, amelyikről sosem beszél... Nesze neked jól felépített macsóság és férfi öntudat! Ám még mielőtt újra megrázta volna magát, engedett az érzésnek, hagyta folyni a könnyeit, hagyta magát szomorúnak és gyengének lenni... Hagyta magát érző embernek lenni...
Hajnali hat óra volt, amikor felkapta a kabátját, kocsija kulcsát, s csak remélni tudta, hogy talál nyitva egy virágboltot... A piac már zsongott, árusok jöttek-mentek, pakoltak, rakodtak, kiabáltak. Nem érdekelte. Virágost keresett és talált. Még ki sem nyitott a stand, amelyik előtt megállt.
- Tulipánt kérek, sokat! - mondta az árusnak.
Az nem kérdezett semmit, csak az orra alatt jegyezte meg:
- Jó nagy lehet a baj, ha késő ősszel és hajnalok hajnalán tulipánt keres... - a férfi kezébe nyomott egy jókora csokrot. - Menjen, szaladjon vele! Az a nő biztosan megérdemli!
Percek múlva ott állt a kis városszéli ház ajtajában. Becsengetett, s szinte remegve várta, hogy az ajtó végre kinyíljon. Kinyílt, s ezen az esős, hideg őszi reggelen a mosoly újra visszaköltözött a szívébe...
Az eső hozta, ahogyan szépen, csendesen lefolyt az ég csatornáján....