.jpg?ph=8b00ed66c6)
Esős reggel
Korán ébredtem ma, ezeféle gondolat kavargott a fejemben. Nem figyeltem rájuk, az esőt hallgattam. Eszembe jutott a régi film, az "Esős vasárnap". Egy pillantra úgy éreztem magam, mint a szoba ablakában álló filmsztár, aki az ablakon csendes mélasággal bámulja a szakadó esőt. Szomorúság lett rajtam úrrá, igaz, már napokkal ezelőtt rám telepedett. Nem az eső hozta, nem a szürke felhők, amelyek beborították a szépen zöldellő tájat...Én nem vagyok időjárásfüggő! Azt tartom, hogy minden időjárásban van valami szépség, az esőben, hóban, ködben, szikrázó napsütésben. Mindegyik láttat valamit vagy éppen elrejt, eltakar...Ezt az érzést, a szomorúságot, a hiányt, a lélek gyötrelmét nem az eső hozta... más...Lassan oldódik...
Valamelyik nap a pipacsokban gyönyörködtem. A szüleim házához hajtottam és az út széle szinte végig tele volt piapcsokkal. Az erdőt elhagyva, a búzamező pedig olyan volt, mintha ezernyi aprócska piros pöttyöt festett volna rá a természet. Gyönyörűszép! Imádom a pipacsokat, legalább annyira mint a tulipánokat. Sokszor elgondolkoztam már azon, miért is hiszik a férfiak, hogy minden nő odavan a rózsákért... a legtöbben biztosan, de én például szeretem a tulipánokat, a sárgát, a lilát, a pirosat, a feketét, a fodros szélűt vagy a simát.... mindegy. Vidámságot hoz. És imádom a pipacsokat. Kislány koromban csokorba szedtem a búzavirággal, mezei szarkalábbal együtt....napokig virított a vázában és én boldog voltam, hogy becsempészhettem a szobámba a mező egy darabját.
Most, felnőttként visszagondolva azokra a felhőtlen napokra, jó érzés tölt el. És az is eszembe jut, miért is ne tehetném ezt meg ma is, felnőttként? Miért is nem mehetek pipacsot, búzavirágot szedni? Mehetnék..., de ezer kifogást találok, amiért nem teszem ezt meg... Ja, és persze, most esik...De a virágok nem éppen akkor a legszebbek, amikor az égiek öntözik őket? De igen! Csak, hát esik! És különben is, dolgozni kell menni, meg a házi munka, meg sok egyéb más...Kifogás! Van esőkabát, esernyő, gumicsizma...van a munkaidőnek vége, vagy éppen akad egy félóra, hogy a városzéli mezőre kimenjünk...és a pipacsok ugyanúgy virítanak az árok szélén, mint máskor!
Néha milyen apróságon múlik, hogy örömet szerezhessünk saját magunknak! És ezek az apró örömök szabadítanak meg bennünket a ránk nehezedő nyomástól... a szomorúságtól.