Ezüst híd

2014.06.18 07:09

Fényesen ragyogott a Nap. Az ég valószerűtlenül kék volt, a zöldeskék tenger pedig fürdött a napfényben. Ez volt az első, amit meglátott… Csak állt és nézte, élvezte a természet csodáját, bámulta az öböl másik oldalán az égre meredező, kopasz hegyeket. Hogy mi tartotta fogva a tekintetét? Talán az a végtelen erő, amely ezekből a kopár hegyekből áramlott felé. Égetően tűz a nap, a növények szinte vízért kiáltanak, az emberek ásványvizes palackokkal a kezükben, kalapokkal a fejükön mennek dolguk után, a hegyek pedig állnak némán, tűrik a szinte perzselő napot, olykor a tenger szeszélyét, máskor a sivatag éjszakai hidegét, és mégis lenyűgözően szépek. Van bennük valami, ami magával ragadja az embert. Talán a reggelek tisztasága, talán a pára alatt átsejlő vonulatok titokzatossága, talán a szél- és homokvihartól letisztuló sziklák simasága… Valami megnevezhetetlen, ami mégis vonzza az ember tekintetét.

A meleg nem enyhül sokáig. A nyár itt perzselőbb, mint máshol, pedig egyik oldalon ott a kék vizű, kristálytiszta tenger, a másikon a sivatag. A meleg fokozatosan jön, az este és a hűvös viszont hirtelen. A tenger és a sivatag találkozása ez. A parti sziklákon üldögélve sokan várták a naplementét. A Nap ugyan még magasan ragyogott az égen, a dagály miatt a víz elérte már a parti sziklákat, a lassan beköszönő esti csendben zajosan csapódtak a kövekhez. Aztán hirtelen a Nap is gondolt egyet, a vakító fényesség narancsos sárgára váltott lassan, hogy aztán izzó gömbbé változzon, s elinduljon a horizonton, hogy nyugovóra térjen. A szomszédos hegyek pedig ebben a narancsos fényben szinte vörösre változtak. A természet színeinek játéka… A kopár, homokszínű, barnás hegyek most vörösben pompáztak, különös, földöntúli hangulatot adva az egész vidéknek. Az emberek megálltak egy percre, hogy láthassák, élvezhessék a természetnek ezt a különös hangulatát. A Nap persze nem hagyott sok időt, amilyen lassan indult el esti útjára, olyan gyorsan tűnt el a másik oldalon, a város fölött magasodó hegyek mögött. Hirtelen este lett, és hirtelen hűvös a nap közbeni hőség után. Felfért a kendő már…

A Nap helyét a Hold vette át. Telihold. Ilyenkor az embernek eszébe jut minden, amit a teliholdról hallott. Legendák, igazságok, tündérmesék és boszorkányságok, mantrák és imádságok. Nem tudjuk, hogy igazak-e, de hiszünk benne, mert jó valamiben hinni… A Hold is útnak indult, kapaszkodott mind feljebb és feljebb. Fénye beterítette a vidéket. A hegyek félelmetesen nagynak és sötétnek látszottak, a tenger is sötét volt, de már halkabban csapódott a köveknek, mintha tudná, hogy egy újabb természeti szépség születik…

A Hold, ahogyan lassan ballagott fölfelé, megvilágította a vizet, s a tenger felszínén egy hosszú, ezüstös fényű nyaláb jelent meg, s lett egyre nagyobb és szélesebb, egyre hosszabb… Mintha hidat akarna vonni ember és természet közé, egy gyönyörű és hosszú ezüst hidat, amelyet bámulva valóra válnak azok a csodák, amelyek ennyi szépség láttán megszületnek a fejünkben…