Fekete angyal

2014.10.05 09:23

Amikor csak ülsz, nézed a papírt, tudod, hogy írnod kellene, írnál is, mert kényszert érzel rá, de szavak mégsem jönnek, s ha jönnek is, nem azok, amelyeket szeretnél. Írni vágysz, szépet, szívmelengetőt, de most csak a fekete angyalszárnyak jutnak eszedbe, amelyeket az éjjel láttál. Hogy valóságosak vagy csak a képzeleted szüleményei voltak, talán az álomképek szórakoztak veled megint… Nem tudhatod, nem is keresed, csak érzed, hogy már megint rád telepedne valami fekete, sötét, bánatos valami… no, persze, ha hagynád! De nem hagyod, mert vidám a reggel, szép őszi… S hirtelen ezer tennivalóra gondolsz, aztán arra, hogy mégsem csinálsz semmit, inkább csak átadod magad a vasárnapi nyugalomnak. Egy forró teával a kezedben betelepedsz a tévé elé, s ha szerencséd van, a nap végére az összes szappanopera idejét és helyét tudod majd, azt, hogy ki, kit csalt meg, ki kivel szerelmesedett össze, kit gyilkoltak meg és milyen módszerekkel, és hogy Csont kisasszony már megint brillírozott…

Aztán jön egy kósza gondolat… S látod a kellemes őszi napsütésben azt a helyet, ahol tölteni szeretnéd a napot… a hegyekben, sárguló és zizegő őszi levelek között. Egy kis ház tornácán üldögélve, élvezve a gyenge Nap utolsó sugarait… Jaj! Olyan elmúlás hangulata van, de mégis gyönyörű! És ott van az angyal, akit látni véltél. Fekete szárnyakon suhan feléd. Leszáll a tornác tetején, leül, lelógatja a lábát, s veled együtt élvezi az őszi napot. Néha rád néz. Figyel. Amikor újabb kávéért mégy be a házba, ott terem mögötted, észre sem veszed, csak tudod, hogy ott van. Nem láttad még soha, de tudod, hogy mindig számíthatsz rá, mert láthatatlanul mindig veled van. Minden idegszáladdal érzed, hogy nem vagy egyedül… Aztán visszalibben a tetőre, néha sétál egyet a tető ormán, néha lent az erdő szélen, néha csak egy sarokból figyeli, hogy éppen, mit csinálsz… Ha vidám vagy, ő is vidám, ha szomorú vagy, az ő kedve sem felhőtlen, ha pedig valami olyasmire készülsz, ami nem jó neked, akkor tesz valamit, hogy ne tedd. Talán égi jelnek, intő jelnek szoktuk lefordítani. Van ilyen, és érdemes rá odafigyelni.

Néha elgondolkodom, hogy körülöttem is biztosan van egy angyal, ha nem több. S egyiknek biztosan fekete a szárnya. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy mellettem fehér szárnyú angyalok legyenek. S talán ő az, a fekete szárnyú, aki mindig vigyáz rám, aki pontosan tudja, mit akarok, mit szeretnék, s aki pontosan tudja, mikor kell fejbe kólintani valamivel, mert nem jó irányba megyek.  De miért fekete? Miért nem világosodik ki, miért nem lesz rózsaszín, ezüst, vagy aranyszárnyú? Mert nem lehet! Mert én így képzeltem el magamnak, mert vele érzem jól magam… A külső talán fekete, mint ahogyan az én ruháim is sokszor feketék – mert szeretem −, de belül, ott vannak a színek: a piros, a sárga, a zöld, a kék, az arany, az ezüst, mert belül ott van a mosoly, a melegség, a fény, a szeretet, a hála…

Csak mögé kell nézni, és látni…  

 

 

Fotó: Angyalok városa/Nicolas Cage/