Felhők

2014.07.29 07:53

A felhők jönnek-mennek. Ők már csak ilyenek. Néha előfordul, hogy egy darab sincs az égen. Ilyenkor tisztán kéknek látod az egészet, s ámulsz, mert mindig arra vágytál, hogy lásd a kék eget. Ki ne szeretné ezt látni? Ha úgy nézed ragyogó kék ég, makulátlanul tiszta… Ha úgy nézed, egy metafora is lehet, akár az életedé… Milyen egyszerű a természet csodáit átfordítani egy-egy metaforává, ráilleszteni az életedre, vagy egyszerűen csak párhuzamot vonni vele.

Aztán jönnek a felhők. Kicsi, aranyos bárányfelhők, még tetszik is, hiszen néha mulatságos formákat képeznek az égen. Messze, magasan fölöttünk vannak, ragyognak a napsütésben, Egyik percben még látod őket, a másikban pedig már el is vesztek a Nap fényétől. Egyszerűen felszívódtak, eltűntek, enyészetté váltak. Aprócska, hétköznapi gondok, amelyeket nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan megoldottál. Volt, nincs, eszedbe sem jut többet.

Amikor felhősödik, kicsit több a felhő, mint szeretnéd. Amikor a Nap sem elég erős ahhoz, hogy felszívja őket, akkor talán már többet kell neked is tenned. Gyülekeznek, de még nem tornyosulnak, csak kicsit több van, és néha-néha eltakarják a Napot is. Lassan oldódnak fel a Nap fényében, olykor már egy kisebb szellőre is szükség van, hogy tovalebbentse őket. Egyik eltűnik, képződik helyette egy másik, kicsit nagyobbak, kicsit kisebbek, de mindenképpen több figyelmet érdemelnek, s nem tűnnek el csak úgy, maguktól.

Jönnek a szürke felhők. Látod, amint lassan, de biztosan feléd tartanak a horizonton. Nagyobbak, összefüggőbbek, szürkébbek és esőt hoznak. Zivatart. Villámlik és mennydörög. Tudod, hogy érkezik, védekezni nem tudsz ellene… Mit is csináltam rosszul, mit nem vettem észre? Ha felteszed magadnak a kérdést, ha fel tudod tenni, akkor még tehetsz valamit, mert felismerted, hogy baj van. Ez a szürke felhő már nem mozdul, csak amikor neki kedve van… Kedve pedig attól függ, hogy te, milyen lépéseket tettél a megoldásra, hogy mi jár a fejedben, hogy milyen gondolataid vannak? Emlékszel? Azt szoktam mondani, hogy minden idő jó valamire, s mindennek megvan a maga ideje. A vihar, ahogyan jött, el is vonul. A kérdés mindig csak az, hogy utána hogyan takarítod el a romokat.

A felhők olykor-olykor olyan szürkévé válnak, hogy szinte alkonyati sötétség borul a világodra fényes nappal. Jönnek és jönnek. Kikerülni nem tudod, elbújni nem tudsz előlük. Villámok cikáznak át szinte percenként a horizonton kettészakítva eget-földet, s olyan mennydörgés kíséri, mintha az istenek háborúznának odafent. Az eső hirtelen jön, szakad, ömlik, ködfátyolt képez, átlátni sem bírsz rajta. Egy kis jeget is kapsz a nyakadba! Hideg, fájó, amolyan „térj észre” hatású. Tudom, ilyenkor csüggedten ülsz a szobában, és azon sopánkodsz, hogy milyen rossz idő van, és közben millió egy más bajod is van… Ezek a viharos felhők fölötted tornyosulnak… Neked van velük dolgod, azaz inkább a fejedben tornyosuló „viharfelhőkkel” és gondolatokkal kell megküzdened.

De ne aggódj! Az ég mindig kitisztul magától. Újra ragyog a Nap, újra kék az ég! Neked csak a fejedben kell rendet tenned, hogy ezt mindig így is lásd.

 

Fotó: Derencsényi István