.jpg?ph=8b00ed66c6)
Furcsa fények
Már megint a természet csodás fényjátéka! Óriási dolgokra képes! A Nap sugarai épp csak megvilágítják a sárguló levelű szomorú fűzfát. A levelek egy része még zöldesen fénylik, a másik része sárgásan zizeg már. A cseresznyefa lombja is sárgul, ragyog a napsütésben. Aztán az ég kékje szépen lassan sötétül, a fák mögött egyre szürkébb felhő borítja az eget. A Nap óvatosan visszahúzódik, a levelek fénye eltűnik. Egy szürke galamb repül át riadtan a kerten, egy pillanatra megtelepszik a villanyoszlop tetején, körbenéz, aztán tovarepül… Tovarepül, mint ahogyan az éjszaka árnyai is semmivé foszlottak a reggeli napsütésben. Ám a borongósra fordult idő szomorúsága visszahozza azokat a baljós árnyakat…
Egyedül az úton a sötét éjszakában. Körötte mélységes csend, mintha az éjszaka állatai is nyugovóra tértek volna. Tudod, milyen az, amikor igazán csend van? Félelmetes, mert rádöbbensz, hogy egyedül vagy… Egyedül vagy a semmiben, mert minden, ami körülvesz, élettelennek látszik, kihalt, elmúlt, roskadozik, összeszakad… Az út megy tovább, te pedig félelemmel telve, borzongva lépkedsz… A félelem nagy úr! Előbb csak a gondolataidat tölti meg, aztán érzed a gyomrodban, majd szétkúszik a zsigereidben, már a lépés is nehezedre esik, a karod sem bírod felemelni, mert gúzsba köt… Levegőt is nehezen veszel…
Aztán feltűnik egy fény az éjszakában. Nem jön, nem közeledik, nem is mozog, csak pislákol. El kell odáig jutnod, s emeled a lábad újra, próbálsz levegőhöz jutni, már nem figyelsz a félelmetes csendre sem, csak a pislákoló lángot látod…
A mező gyönyörű! Ilyen virágokat még életedben nem láttál! Hatalmasak, édes illatúak, színesek, vidáman nyújtózkodnak a Nap felé. A mező közepén állsz, nem tudod, merre indulj, utat sehol sem találsz… Elindulsz, csak úgy, az orrod után. Ligetet látsz, arra veszed az irányt, s közben ezernyi féle élőlény kerül az utadba. Most is csend vesz körül, a természet csendje, amely azonban néha zajosabb, mint egy többmilliós nagyváros: madarak és bogarak hangjai keverednek, szárnysuhogás, csapkodás, a fakopács hangja, a vadak csörtetése… Mosoly az arcodon. Nem érdekes, hogy a derékig érő virágos mezőn kell átgázolni, hogy néha belegabalyodik a lábad a különböző folyondárokba, hogy a szoknyád tele van apró bogarakkal, bogáncsokkal, szúrós kis „micsodákkal”. Nem fontos… Csak mész előre, élvezed a mezőt, a virágokat, az illatokat, a friss levegőt… A ligethez érsz. A liget fái szétszórtan állnak, mégis valami furcsa rendezettséget látsz, aztán egy picinyke keskeny ösvényt, épp csak el tudsz rajta indulni. Minden ösvény vezet valahová, ha máshová nem, hát beletorkollik egy nagyobb ösvénybe, egy útba… Ám, az az ösvény nem ilyen… Ahogyan haladsz rajta, újabb és újabb csodákat látsz, részük leszel, megéled őket. S ahogyan egyre jobban távolodsz, egyre nagyobb távolságot hagysz magad mögött, észreveszed, hogy az ösvény kiszélesedett, kényelmesen tudsz lépkedni… S már látod az előtted kanyargó utat… Megállsz egy nagy kő mellett. Mintha ezt a követ már láttad volna valahol! Dé ja vu? Igen is, meg nem is. Ez a Te köved! Aztán körbenézel, ismerősnek tűnnek a fák, a fasor, az út… Igen! Ez a Te utad! Megtaláltad! Ismét!
Néha megyünk valamerre, találkozunk ezzel-azzal. Néha nem ismerjük a környezetet, a tájat, mert idegennek tűnik, mert nem a mienk… Aztán valahogy visszakeveredünk a saját utunkra. Honnan tudod, hogy az a tiéd? Onnan, hogy jól érzed ott magad, onnan, hogy tudod, mit kell tenned és hogyan, onnan, hogy ott vidám vagy és boldog, s onnan, hogy nincs akadály, amit ne győznél le, nincs gond, amit ne oldanál meg…
Közben a Nap méltóságteljesen visszahúzódott, átadta az eget a szürke felhőknek. Esőre áll. Az eső is képes szép fényessé tenni, csillogóvá varázsolni az rozsdálló leveleket…