Halhatatlanság

2014.06.05 09:29

Ahogy belépett a kovácsoltvas kapun, rátelepedett a csend. Az a mélységes, békés nyugalommal teli csend, amelyet csupán a temetőben érezhet az ember. A lelkek csendje, amely tiszteletet parancsol, amely hallgatásra, halk beszédre készteti az embert.

Késő nyári délután volt, a temető virágba borult. Néhány sírnál virágokat öntöztek a sírkert látogatói, rendezgették a holtak nyughelyét. Az asszony megállt a sír előtt, nézte a fekete márvány kőtáblát, amelyen a név évről évre fakult, mutatva az idő múlását… Hány éve is már? Sok. Jó ideje nem számolta már, telik az magától. Az idő a gyógyír arra, amire egyébként nincs gyógyír ­– így mondják. Igaz. Gyógyír nincs, el nem múlik, valahol a lélek mélyén megbújik a fájdalom. Néha előtör, s akkor újra nagyon fáj. Aztán visszahúzódik a lélek legmélyebb zugába…

Elrendezte a virágokat a vázában, rövid imát mormolt, hálát adva a sok jóért, amit együtt éltek meg, hálát adva a maradottakért. Néha-néha kicsit tovább időzött, kellett a temető csendje, gondolkozni, számot vetni, erőt gyűjteni, tovább menni. Itt nem zavarta senki, nem volt zsibongás körülötte, nem volt, ami elterelje a gondolatait… Csak egy valaki figyelte jó ideje már… Egy másik sírnál, kissé távolabb, egy férfi állt. A virágot a sírkőre tette, nem szokott vázát hozni. A felesége sírját egy jókora kő jelképezte, egy kicsiny márványtábla, s egy kőlap, amelyre a virágokat tette.  Nem olyan régi ez a kő még…

A férfi többször látta már itt az asszonyt. Tudta, hogy kinek a sírjához jár már hosszú évek óta. „Milyen kár, hogy a temetőben látom csupán!” – sóhajtott fel. Lassan indult a temető kapu felé. Az asszony egy közeli padon ült, a gondolataiba mélyedt. Észrevette a közeledő férfit… Látta már, többször is. Nem tudott róla semmit, csak látta. Ő nem ismert itt jóformán senkit, neki idegen volt a kisváros, nem töltött itt sok időt soha. Akiket ismert is korábban, lassan elfelejtette a nevüket. Ritkán jött, s akkor is csupán a temetőbe. Talán neki is indulnia kellene…

„Jó napot!” – köszönt rá a férfi. A nő visszaköszönt, aztán, amikor a férfi elhaladt mellette felállt, s ő is elindult a kijárat felé. A férfi megállt, bevárta… Valamit mondania kellene, de olyan nehezen jönnek a szavak, mit is mondhatna egy temetőben. „Lassan bezárják a kaput…” – suta mondat volt, de talán az egyetlen, amivel beszélgetést lehetett kezdeni. „Igen – mondta a nő. – Ideje hazamenni.” Szótlanul ballagtak a kocsikhoz. „Viszontlátásra!” – mondta a nő és beszállt a kocsijába. A férfi még állt egy kicsit az autója mellett. A nőt figyelte, ahogyan megfordul, ahogyan kitolat, ahogyan elindul az autójával. Aztán ő is hazaindult. Út közben azon gondolkodott, hogy miért is éppen egy temetőben találkoztak. Mi lenne ha…? Erre esély sincs, semmit nem tud a nőről, azt sem, hol él, hol dolgozik, mit csinál egyáltalán.

Az asszony alig fordult ki a temető utcájából máris sivalkodni kezdett a telefonja. Persze, keresték. Sok-sok nem fogadott hívás, próbálkoznak. Aztán hazáig csak telefonált, intézte, amit tudott, válaszolt a feltett kérdésekre. A garázsban szállt ki az autójából. Hosszú napot hagyva maga után fáradtan roskadt le a nappali kanapéjára. A férfi jutott eszébe. Jó lenne többet tudni róla… No, talán majd egyszer!

Az „egyszer” viszonylag hamar bekövetkezett. Két nap múlva egy kávézóban találkoztak. Az asszony a barátnőivel tartott éppen csevegős délutánt, amikor a kávézóba belépett a férfi egy fiatal lánnyal az oldalán. Süteményt ettek és élénken nevetgélve beszélgettek. A nő elcsendesedett, a férfit nézte és a fiatal lányt. Barátnői fürkészve bámulták, mi baja lehet. Rájöttek. „Tetszik neked az a férfi! Ismered?” – és még sok ilyen megállapítás és kérdés szaladt ki belőlük. Sokkal okosabbak nem lettek.

A férfi is oda-oda pillantgatott az asztaluk felé. Az asszony látta a fiatal lány előbb kíváncsi, aztán szinte mindent tudó mosolyát… Majd azt a fél mondatot is hallotta… „Apa, mennem kell, ne haragudj!” – a lány a telefonját szorongatta a kezében. Gyorsan puszit nyomott a férfi arcára és elrohant. Érdekes módon az asszony barátnői is gyorsan elköszöntek. Ő maradt, fizetett, ő volt a soros. A férfi a kávéját kortyolgatta még… Nézte a távozó nőt… Aztán gondolt egyet, felállt és utána ment… „Nem hagyhatom, hogy csak így elmenjen! – fogta meg a nő karját. – Bocsásson meg, de ha most hagyom elmenni, talán nem látom többet! És azt nagyon nem szeretném!” – mondta. Az asszony egy pillanatra meglepődött, aztán mosolyogva bemutatkozott.

Így kezdődött... Fura az élet. Némelyeknek ott kezdődik, ahol másoknak véget ér.

Ez az élet halhatatlansága…