.jpg?ph=8b00ed66c6)
Hangulatok
Ültem a gép előtt, előttem sok papír, könyvek, olvasnivalók, a félre rakott orosz szótár és füzet. Halk zene szólt mellettem… Kellemes, szívet-lelket melengető. Olyan furcsa hangulat lett úrrá rajtam… Írni kellene, elmondani, mi van legbelül…
Szavakkal nehéz leírni azt a hangulatot, azt az érzést, amely hatalmába kerített. Felemás. Tudod, olyan ez, mikor hajt valami és mennél, rohannál, mert egyik feled azt akarja. Tenni, csinálni, haladni, túl lenni rajta… A másik feled viszont maradna még, mert jó itt neki, mert köti valami, húzza vissza, marasztalja... Az érzések pedig összekavarodnak benned. Gyárthatnám a káosz elméleteket, de egyik sem lenne igaz. Csak a belső feszültség, amely nem hagy semmit sem tenni, semmit sem élvezni… Leírhatatlan. Nekem erről mindig a róka fogta csuka vagy a 22-es csapdája jut eszembe: akárhogy csinálod, csinálom, sehogy sem jó. Valamit mégis ki kellene találni.
Másik zenét indítottam el. Más hangulatot hozott. A gondolataim másfelé indultak el… Városokban jártam, Rómában, Párizsban, Budapesten. A város fényei ragyogtak fölöttem. Teraszon ülve bámultam a messziségbe, kezemben boros pohár, majd pezsgős, köröttem nagy társaság, aztán csupán egy valaki, s végül magam álltam a város felett, csodálva az elém táruló látványt. Aztán a sivatagban bandukoltam víz után sóvárogva, izzadva a perzselő napon, mohón kortyolva a vizet, s élvezve a sivatag éjszakai hűvös csendjét… Aztán tengerpart következett, a hullámzó, sziklákhoz csapódó tenger vizével, a holdvilágos éjszaka csendjével, a morajlással. Majd szikrázó napsütésben sétáltam a Central parkban, ahol az ősz rozsdabarnává változtatta a parkot. Színek kavalkádja… Nem is értettem, hogy került ide a nyári rét, a nap melegével, a virágzó mezővel, a tarka pillangókkal, a madarakkal és virágok illatával.
A képek rohantak, peregtek, ahogyan a zene változott. Hangulatok jöttek-mentek. Aztán újra valami lágy zene, halk akkordokkal, mély hangokkal, amelyek visszavittek abba a felemás állapotba: mennék és maradnék egyszerre. Ha az eszemre hallgatok, ha hagyom, hogy a tudatom legyen az úr, akkor tudom, hogy mennem kell, előre. Ha a szívem hangjaira figyelek, akkor maradnék még egy kicsit, fürödnék a múltban, átélném újra, ami szép, aztán szépen lassan engedném el az egészet…
Egy pillanatra meg kell itt állnom… Azt hiszem, a lassú elengedésen már túl vagyok. Most tudatosul bennem, hogy milyen lassú is volt ez… Majdnem hét év… Nos, akkor talán ideje beengedi az új hangulatokat, az új érzéseket, az új gondolatokat…
Talán nem én vagyok az egyetlen….