.jpg?ph=8b00ed66c6)
Hinni a csodákban
Fura reggel volt megint. Nem bírtam felkelni... No, ebben azért nem volt semmi furcsa, miután már napok óta nem aludtam jól. Valami leszívja az energiáimat, csak még nem jöttem rá mi... Azaz rájöttem, csak magam sem akadtam elhinni. Jól éreztem magam mindig vele, aztán másnap a mosogatórongy egészen konszolidált állapotban volt hozzám képest még kétnapi ázás után is... Elgondolkodtató. Energiavámpírral találkoztam? Belőlem merít, aztán nekem napok kellenek, mire újra összeszedem magam? De honnan merítek, ha nekem újra és újra van? Nos, ezek a gondolatok jártak a fejemben, de valami egy idő után elnyomta...
Ott találtam magam a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. Láttam a ládát. Emlékszel? Le kell tenned a gondjaidat, mert nem nyílik ki a kapu, nem tudsz elsétálni a rózsalugas alá, vagy a hatalmas karosszéket formázó sziklához, ahol lábad elé tárul az egész világ. A ruhám színe a kapu előtt meglehetősen zavaros volt. Nem tudtam magam sem eldönteni, hogy most kék, zöld, barna, fekete, vagy szürke, avagy éppen narancsosba hajlik. Azt tudtam, hogy ezer gondolat kavarog a fejemben, jók, rosszak, még rosszabbak és bizakodóak. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy mit is kell letennem a nagy fadobozba. Jöttek maguktól... Csak álltam ott percekig, bár nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire a ruhám letisztult és olyan fehéren csillogott, mint a frissen esett hó. Éreztem a lágy szellő illatát, mint akkor, amikor először találkoztam vele...
Beléptem a kapun és elindultam a szikla felé. Szeretem azt a helyet, ahol önmagam lehetek, a szó szoros értelmében. Lassan ballagtam, éreztem a tavaszt, a virágok illatát, láttam a sok-sok tarkaságot, hallgattam a madarak csivitelését, a bogarak zúgását, élveztem a nyugalmat, békét...
Valami történt, nem érzékeltem kristálytisztán, csak a zsigereimben, hogy valami nincs rendben. Körbenéztem, nem láttam semmit, az idill mit sem változott. Akkor talán magamban kellene keresni azt a valamit.
Biztosan érezted már, amikor valami megmagyarázhatatlan történik veled, nem érzékelsz semmit, nincs látható jele, de mégis pontosan tudod, hogy valami nem jó, valami nem kerek, valami történik. Percekig álltam a sétányon, lestem a fákat, a virágokat, kémleltem az eget... Nem láttam semmit. Aztán végignéztem magamon...
Visszahőköltem attól, amit láttam: a ruhám színe! Változott!
Apró halvány-szürkés foltok jelentek meg az alján, s lassan elkezdtek összefolyni, sűrűsödni, sötétedni... A fejemben pedig újra egymást kergették a gondolatok... Tudod, azok a szürkések, amelyek fájnak, marcangolnak, kételyeket ébresztenek, megkérdőjeleznek mindent, majd olyan állapotba hoznak, amiből nagyon nehéz felállni, rosszabb, mint a gödör alja, mert a lelkedet nyúzza, nyomorítja, nem enged józanul gondolkodni, és hiába az optimizmusod, a hited, a csodavárásod, itt már az sem segít! Ezek az önpusztító gondolatok, amelyek képesek megmérgezni az egész életedet.
Ránéztem a ruhámra. Pánik fogott el. Nem akarom ezeket a gondolatokat. Nyugalmat, békét akarok, szépséges világot! A szürke foltok terjedtek, sötétedtek és lassan ugyan, de kúsztak felfelé. Nem tudtam mennyi út lehet még a szikláig, sosem lehet tudni, mert az út hossza mindig attól függ, hogyan érzed magad. Rohanni kezdtem, ahogyan bírtam, a cél viszont egyre távolabbra került, a szürke foltok egyre sűrűbbek lettek, egyre sötétebbek, és a ruhám alsó szegélye már feketébe hajlott.
Rohantam.
Próbáltam közben szebb dolgokra koncentrálni, a fákra, virágokra, a természet dallamára, de a lelkem háborgott, a fejemet iszonyatos gondolatok gyötörték, döngették azt a kaput, amelyet nem akartam kinyitni, a lelkem kapuját. Repültem volna, ha tudok, de ahogyan a ruhám alja egyre sötétebb lett, úgy lett nehezebb a mozgásom... Már a térdemnél járt a szürkeség, s egyre több lett a fekete az alján. Nehezen szedtem a levegőt, nehezen léptem... Aztán egyszer csak ott voltam a tisztás szélén. Láttam a sziklát, de még méterek választottak el tőle.
Fel kell jutnom! Fel kell jutnom! - ez dobogott a fülemben. Mentem, de nem haladtam, a feketeség csak terjedt a ruhámon, egyre feljebb és feljebb. Kiszívta az erőmet, elvette, gyengének és szerencsétlennek éreztem magam, s csak azt tudtam, hogy fel kell jutnom a sziklára. Nyomasztott az érzés, a sok gondolat, a fájdalom, a szenvedés, a megoldatlan problémák... És a tetejében ott volt egy homályos alak! Nem tudtam ki ő pontosan. Voltak érzéseim, de nem lettem tőlük jobban, s nem kopott a ruhámról a terjedő szürke-feketeség.
Nem szabad, hogy felérjen a derekamig, mert akkor elvesztem, nem tudom legyőzni! Mi vár rám? Letargia, depresszió, szenvedés! Nem akarom! Küzdöttem, elértem a sziklát, a fekete sáv nőtt a ruhámon, terjedt, én pedig egyre nehezebben mozogtam, vánszorogtam, nyöszörögtem. Aztán mégis megérkeztem. Feltettem a lábam az első mélyedésre, iszonyatos erővel kellett felküzdenem magam. Minden egyes mélyedésnél megszenvedtem, kapaszkodtam, húztam-vontam magam, csak azt tudtam, hogy mennem kell, nem adhatom fel! Ott az én világom, az optimizmusom, a hitem, a csodavárásom... A szeretetem, a szerelmem! Ahogy ezek a gondolatok átfutottak az agyamon, felléptem az utolsó mélyedésre, s valósággal leroskadtam a sziklára....
Elém tárult az a világ, amelyre annyira vágytam... Idill, tündérvilág, csoda... Az enyém, az én nyugalmam, az én békességem. Felmásztam, megkönnyebbültem. Érdekes módon a ruhám is egyre könnyebb lett... Lassan visszahúzódtak a fekete sávok, eltűntek a szürke foltok...
Mély levegőt vettem, s azt láttam, hogy újra hófehér ruhában ülök a sziklán.
Mellettem az, aki sokkal nagyobb, mint én, de a szeme ugyanolyan, mint az enyém.... Mosolygott! Csatát nyertem!
Leckét kaptam. Saját magamnak, saját magamtól arról, hogyan hagyom, hogy egy-egy káros gondolat tönkre tegye az egész lelkemet, lerombolja az állapotomat.
Milyen igazuk van azoknak, akik arra tanítanak bennünket, hogy próbáljuk meg mindennek a jó oldalát nézni, a szépet észre venni...
És persze a csodákban hinni, mert nincs annál szebb, amikor a csodától ragyog az arcod!