Hosszú utazás

2014.07.21 13:09

Olykor úgy szeretnék madár lenni, fentről, a magasból látni a Földet. Néha megadatik, hogy egy kicsit a magasba szálljak, s míg el nem érjük a felhőket, addig lássak valamit az alattam elterülő világból. Mindig szépnek látom a Földet, bár olykor azt sem tudom, éppen melyik tájat bámulom. Látok erdőket, mezőket, hegyeket, folyókat, amint lustán kanyarogva szelik át az országokat. Látok csipkézett partokat és olykor a végtelen vizet.

A megérkezés valahová mindig nagy élmény. Valami új vesz körül, valami más, mint amit megszoktam, aztán néha kapkodom a fejem. Más házak, más emberek, más illatok, szagok, szokások. Végtelen sok érdekességet hordoznak. Néha szeretném magamhoz ölelni az egészet, álló nap olvasni róla, nézni, magamba szívni minden információt, minden újat, amit csak lehet.

Nem először járok már ezen a környéken. A fővárost, Tel Avivot még nem volt szerencsém nappal látni, csak most. Sétáltam már a tengerparton éjszaka, hallgatva a Földközi-tenger parthoz csapódó hullámait, a tengerparti sétányok melletti szórakozóhelyek zsivaját, láttam az éjszakai fények villogását, a zsibongó várost. Csak félnapnyi időnk volt, mielőtt a hosszú útnak nekivágtunk volna.

A hosszú út Eilatra vezet, keresztül a Negev-sivatagon, érintve több nagyobb várost. A városokon csak keresztülrohan az autóbusz. Apropó, autóbusz: kényelmes, légkondicionált, és mindenkinek foglalt helye van. Állóhely nincs, nem is lehet ilyen hosszú úton.

A nagyobb városok körzetében még sokáig lehet zöld területeket látni, öntözéses földművelés folyik, sok-sok oliva ültetvénnyel, néhol szőlőt is látni, máshol számomra ismeretlen nevű növények sorakoznak szépen rendben. Sok virágzó cserje teszi érdekessé a vidéket. Dimonát elhagyva egyre kietlenebb a táj. Kősivatag. Kis növésű, szárazságtűrő növények próbálnak itt még életben maradni, dacolva a szárazsággal és az égető nappal. A mintegy 12 ezer négyzetkilométer kiterjedésű sivatagnak jelentős része Izrael állam területén van. Az itt lakók hosszú évek óta próbálnak újabb és újabb területeket elhódítani a kősivatagból, s termő területekké alakítani. Ezért is van a nagy városok közelében viszonylag nagyobb kiterjedésű művelt terület. Aztán, ahogyan haladunk a Holt-tenger felé, a pusztaság egyre kietlenebbé válik. Ehhez képest a mi imádott hortobágyi pusztánk dús növényzetű és állatvilágú tájnak számít.

Dimona után szórványban telepek tűnnek fel, néhol a távolban látni egy-egy arabok lakta kisebb várost még az égbe nyúló minaretekkel. A szórványos telepeken viszont beduinok élnek, családonként alkotnak egy-egy telepet. Erről talán írtam már – vándorló, állattenyésztéssel foglalkozó nép voltak. A sivatag vándorai. Tágas, hatalmas sátrakban éltek, amelyeket szőnyegekkel borítottak. Szokásaikról, életvitelükről számtalan írás jelent már meg. Nekem még nem volt szerencsém ilyen helyen járni, csak azt láttam, ami az út mentén látható. A sátrakat mára lemezekből, bádogból épített „bódék” váltották fel, illetve sok helyen már megjelentek a kőházak is. Érdekes, hogy a bódék lapos tetején ott van a napelem, a kívülre felszerelt villanybojler, és a parabola antenna is. Villamos vezetéket ugyan nem láttam, de ez nem zárja ki, hogy áram legyen. Bár szedett-vedettnek néz ki az egész telep, dzsipek állnak a telep szélén, és parkoló teherautók, amelyek azt jelzik, hogy már nem csupán az állattenyésztésből akarnak megélni, munkájuk is van, amiért fizetést kapnak. Sokan dolgoznak közülük a városokban is. Gyerekeiket iskolabusszal szállítják a telepekről a közeli városba, ahol az iskola mellett kórházat is működtetnek. Itt azt mondják, a beduinok lassan, de fokozatosan épülnek be a társadalomba, s hagyják el a vándorló életmódot… Nekem a régi történetekből, régi filmekből vannak emlékeim arról, milyen is lehetett egy igazi beduin, aki a sivatagban élt, a sivatagot járta, s meg tudott élni ott is…

Tovább suhan az autóbusz, néha-néha még látok egy-egy lustán bóbiskoló tevecsordát, lovakat… Aztán egy domb tetején egy magányosan álldogáló tevét pillantok meg. Mintha a messzeséget kémlelné, de közel s távol nincs ott semmi a köveken kívül.

Aztán végképp a kőrengeteg vesz körül. Az út kanyarog, dombra fel, dombról le. Érdekes természeti formák bukkannak elő. Néha domborúra csiszolt hegyek, máskor szinte egyenes sziklafalak a sárgásbarna és barna minden árnyalatában. Valamikor, sok-sok ezer évvel ezelőtt tenger borította a vidéket, s amikor nézem a hegyeket, dombokat, mélyedéseket, szinte mindenhol a víz sok ezer éves munkáját látom. Mosta, csiszolta, formálta, rombolta, építette… Persze, azóta a szél is jócskán tett a dolgokhoz és vett el belőlük. Szóval lenyűgöző. Egy darabig az út a tengerszint felett halad, aztán egy kőemelvény jelzi, hogy innen már tengerszint alá megy ez út. Elágazik Jeruzsálem és a Holt-tenger felé. Itt sós tengernek mondják: Yam Hamelach. Ez külön történet lesz.

Még a Negevről. A sivataghoz képest itt többször esik az eső. Mivel a kő nem nyeli el a vizet, a völgyek, vízmosások valóságos folyókká válnak, és ha csak rövid időre is, de néhol kizöldül a sivatag. Egyszer talán lesz szerencsém látni azt is…