Indiana Lewis csodája

Indiana szerette ezeket az estéket. Néhány éve lakott a hegyen. A házat örökölte a nagynénjétől, aki egész életében itt lakott. Indiana sosem járt itt azelőtt, a temetés napján jött el, és azóta nem tudott elmenni sem. Ide kötötte a néni világa, és az a világ, amit immár sajátjának is nevezhetett.

Négy évvel ezelőtt a nagyvárosban élt, csaknem háromszáz mérföldre ettől a helytől. Jól fizető állása volt egy könyvkiadónál, szerkesztőként dolgozott. Élte a huszonéves nők vidám életét. Barátkozott, randevúzott, szeretett és szerették. Egyik napfényes tavaszi napon felhívta egy ismeretlen ügyvéd, hogy a hagyatéka ügyében szíveskedjen befáradni az irodájába. Indiana elképzelni sem tudta, milyen hagyatékról is van szó, hiszen a szülei rég nem éltek, s nem tudott arról, hogy létezne más rokona. A szülei, akik autóbalesetben haltak meg, sosem beszéltek erről.

A lány másnap bejelentkezett az ügyvédi irodába. Egy ősz öregúr fogadta, David Miles, ügyvéd.

– Atyaisten! – kiáltott fel a férfi. – Ha nem tudnám, hogy Liana Borg az öröklétbe távozott, akkor most azt hinném, hogy ő áll előttem. 

Indiana nem értette.

– Bocsásson meg, ki az a Liana Borg, és mi közöm nekem hozzá? Én Indiana Lewis vagyok, és ön hivatott.

– Kérem, kisasszony bocsásson meg, mindjárt megérti, miről beszélek. Természetesen, tisztában vagyok vele, ki ön. Azt hiszem, inkább ön nincs vele tisztában ­− az ügyvéd egy vaskos dossziét vett elő. Hellyel kínálta a lányt, aztán kinyitotta a dossziét. Fotók voltak benne. A legelső fotó láttán Indiana a meglepetéstől szólni sem tudott, mintha saját magát látta volna a harminc évvel ezelőtti fényképen. Kezébe vette és szótlanul bámulta. A vörös hajzuhatag, a jellegzetesen zölden csillogó szem, egy fekete kisruha, szakasztott mása annak, amit Indiana most is viselt. Megdöbbentő volt a hasonlóság. És az a megbabonázó kisugárzás!? Indiana eddig a percig nem értette, mit néznek rajta mindig az emberek.

– Nos, érti már, miért hihetném akár azt, hogy Liana sétált be az ajtómon? – kérdezte az ügyvéd.

– Azt hiszem, magyarázattal tartozik nekem – a lány nem nézett az idős ügyvédre, a képeket bámulta. Lapozgatta, forgatta őket, s a legutolsón talált valamit, ami szavak nélkül is egy adalék lehetett a történethez. Az utolsó képen egy édes szőke kislányt látott, amint átölel egy másik vörös hajú csöppséget. A hajuk és a szemük színe különbözött, egyébként teljesen egyformák voltak.

Aztán az ügyvéd elmesélte a család történetét. A lányok ikrek voltak, csak az egyik tejfelszőke hajjal született, a másik pedig égő vörössel. A szüleik elváltak, és az édesapjuk vitte magával a vörös hajú lányt, Lianát, míg Edith, Indiana édesanyja az anyjánál maradt, aki újra férjhez ment. Edithet úgy nevelték, mintha egyedüli gyerek lett volna, soha nem beszéltek neki a testvéréről. Voltak esetek, amikor Edith nagyon rosszul volt, semmi okát nem találták, csak az édesanyja és a mostoha apja tudta, hogy valami baj lehet a másik lánnyal. Edith nagyon sokáig érezte mindazt, amit Liana érzett, és Liana sem tudott soha elszakadni az ikertestvérétől. Liana küzdött, tanult, s olykor bajba keveredett.

– Amikor ön elvesztette a szüleit Liana még élt, akkor jött el hozzám a végrendelettel, mert tudta, hogy bármit tesz, ő sem éli sokkal túl a testvérét. Fél évet élt, s egy fatális véletlen folytán lezuhant arról a szikláról, ahol egyébként naphosszat üldögélt korábban.

– Honnan tudott rólam? – érdeklődött Indiana.

– Óóóó!, ő mindent tudott! Megvoltak hozzá a képességei. Nem véletlenül lakott ő azon a hegyen, mint ahogyan az sem véletlen, hogy önre hagyta. Nézze csak meg jobban azt a képet, s nézze meg a saját tükörképét! Ön a Liana testvérének az egyetlen gyereke, s mégis szakasztott úgy néz ki, mint Liana.

– Akkor ezért nincs nekem testvérem! – Indiana érezte, hogy közel jár valamihez, amiről még nem tudja mi is az, de már előre félelemmel töltötte el. Vajon mit kell még tudnia? S vajon kap magyarázatot azokra a furcsaságokra is, amelyek vele történtek és történnek az utóbbi időben? Jaj, sok-sok megválaszolatlan kérdés tolongott az agyában, de hogyan is kérdezzen rá ezekre a dolgokra, amikor még maga sem hiszi el, hogy léteznek.

– Igen, kedvesem, magának azért nincs testvére, mert az édesanyjának eszébe jutott egy nagyon-nagyon régi gyermekkori emlék, s bár az ő édesanyja megpróbálta kiverni a fejéből, Edith attól kezdve félt, s féltette magát is. A családjában boszorkányokról terjedtek a mendemondák, s bár Edith egyetlen eggyel nem találkozott, azt sem akarta, hogy ön találkozzon. Nem is találkozott eddig.

– Hogy érti azt, hogy eddig? – Indiana nagyon félt attól, mit is fog hallani.

– Liana boszorkány volt, s az örökségét maga viszi tovább…Egyedül maga képes erre, egyedül magának vannak meg a képességei…Örökölte és nem tehet ellene semmit.

Indiana nem tudott megszólalni. Csak nézett meredt szemekkel, kérdőn, s várta, hogy valami csoda történjen, hogy annak, amit most hallott semmi köze ne legyen az életéhez, ám valahol tudta, hogy ami most következik, az gyökeresen felfordítja az életét. A kérdésekre nem itt kapott választ.

– Az én feladatom itt véget ért. Minden benne van ebben a táskában. Adok önnek még egy kulcsot, ez a hegyi ház kulcsa, ahol Liana lakott. Most már az öné a ház is. Ez a másik kulcs pedig egy terepjáróhoz tartozik, itt áll lent a garázsban. Az is az öné, csak azzal tud feljutni a hegyre.

− Nagyon köszönöm. Ügyvéd úr, mi van, ha el akarom adni a házat? – nézett vissza az ajtóból.

– Önön múlik, ám nem hiszem, hogy sor kerül rá…Tudja, az örökség, amit magára hagytak, nem ilyen egyszerű − mondta az ügyvéd a mindent tudók magabiztosságával.

Indiana fejében egymást kergették a furcsábbnál furcsább gondolatok. Eddig is történtek vele megmagyarázhatatlan dolgok, talán ebben a táskában van valami, ami fényt derít a szokatlan esetekre, vagy legalább megérti őket. Néha olyan idétlennek érezte magát, azt hitte beteg, hiszen látomásai voltak, s legnagyobb megrökönyödésére másnap olvasta az újságban… baleset, rablás, természeti katasztrófa, olykor családi viszály…Legjobb barátnőjének sem merte megmondani, hogy látta, amint a férje egy másik nőt visz el a napfényes Mallorcára. Csak ránézett a férfira, amikor az éppen elköszönt tőlük, hogy hivatalos ügyben Párizsba megy három napra…Indiana tudta, hogy nem igaz. Nem szólt, azt gondolta ez hülyeség. Pár hét múlva fény derült a csalárdságra.

Másik alkalommal a buszmegállóban állt. Nézelődött, egy kisgyereket figyelt, aki a bringájával éppen ugratósat játszott. Előre látta, mi fog történni. Indiana meglátta a követ, amin a kerékpár nagyot bicsaklott, a gyerek lerepült róla, egyenesen az úttestre, egy autó alá esett… A lány napokig nem volt magánál a történtek miatt.

Már-már ott tartott, hogy orvoshoz megy, mert biztosan beteg, amikor jött az ügyvédtől a levél. Most úgy gondolta, talán a házban, majd magyarázatot talál mindenre.

A garázsban könnyen megtalálta a terepjárót, egy Cherokee-t. kinyitotta az ajtót, belenézett a kesztyűtartóba. Ott voltak az autó papírjai, mind az ő nevére kiállítva.

– Ejha! A néni nagyon alapos volt!

Ha tudta volna mennyire! De ezzel igazán majd csak a házban szembesült.

Ennek már négy éve. A házban meglepetések sora várta. Egy hosszú levél a nagynénjétől, amit többszöri olvasás után is végigsírt, hiszen Liana leírta benne a lány egész életét, előre látva a történéseket, a nagy szakításokat. Aztán egy újabb hosszú levél, amelyben Liana arra kérte kövesse az utasításait és tanulja meg, amit meg kell tanulnia, tanulja meg használni a képességeit, tanuljon meg bánni az emberekkel, akik nem értik majd a másságát. Mert más mint a többiek, abban biztos lehet. A másság ott ül a szemében, az egész lényében, születésétől fogva ilyen, és nem tud rajta változtatni. Vagy elfogadja és vele él, vagy kínlódásra van kárhoztatva egész életére. Szép kis kilátások!

Indianát az első megpróbáltatások már aznap utolérték, amikor megérkezett abba a kis hegyi faluba, ahol a néni háza állt. Az emberek megálltak, megbámulták, mutogattak rá, és szemmel láthatóan féltek tőle. Bolond, eszelős, gonosz – ilyen szavakat hallott.

A patikus világosította fel.

– Félnek magától kisasszony, azt hiszik, az asszony jött vissza a hegyről, a boszorkány. Csak így emlegették. Magának elmondom, nekem sokat segített. Úgy értett a gyógyfüvekhez, mint senki e világon. Több ember gyógyított meg, mint azt gondolná, de sosem tolakodott, sosem hozakodott elő a tudományával…csak nekem segített. Jó asszony volt. A hegy biztonságos, magának is az lesz…Ugye a rokona?

– Az unokahúga vagyok – felelt Indiana.

– Akkor érthető a hasonlóság. Magának is ugyanolyan gyönyörű vörös haja van, mint neki volt, és ott csillog az a huncut, mindent látó zöld fény a szemében… Na, menjen! Hozzám bármikor bejöhet!

Indiana kicsit kábán lépett ki a patikából. Visszaült a terepjáróba, elment a helyi boltba, bevásárolt és felautózott a hegyre. Napokig el sem mozdult, olvasott, járt egyet a környéken, ismerkedett a hellyel. Teltek a napok, hetek, s egyre kevésbé érezte úgy, hogy vissza kellene mennie a nagyvárosba.

Már két hónapja volt fenn a hegyen, amikor a kiadótól kapott egy levelet, hogy nem tudják tovább fenntartani a helyét vagy visszamegy, vagy felmond. Indiana udvariasan megköszönte, hogy eddig is tartották a helyét, s közölte, hogy nem tér vissza soha többé. Látta maga előtt a reakciókat, az értetlenséget, hogyan hagyhat ott valaki egy ilyen állást, egy ilyen fizetést! Csak kuncogott rajta. Az igazság az, hogy Indianának nem voltak soha anyagi gondjai. A szülei után is maradt egy kisebb fajta vagyon, amit a lány jól kezelt, s most a nagynénje is gondoskodott róla, nem is akárhogyan.

„Te vagy az utolsó a fajtánkból, képességed csak akkor öröklődhet, ha lányod születik…Erre pedig nem sok esély van, ha ki sem teszed a lábad a hegyről” – olvasta a nagynénje intelmeit. De mit jelent az, hogy a „fajtánkból”? Erre is megtalálta a választ egy réges-régi könyvben. A családfa szerint Írországból származnak az ősei, még az idők kezdetétől, amikor a druidák és a tündérek népesítették be a vidéket. Most akkor tündér vagy varázsló? Melyik hát? Varázsolni nem tud, de lát dolgokat, történéseket, megérez eseményeket, s Föld növényeit úgy használja, ahogyan senki más. Akkor most ő kicsoda is valójában?

Mennyire tudta a néni, hogy ő be fog ide zárkózni! Talán ideje lenne kimozdulni! Ahogyan teltek az évek Indiana egyre többet tudott, egyre többet és jobban tudta használni a képességeit. Olykor lement a faluba, de csak a boltig és patikáig. A patikusnak ő is sokat segített. A többi idejében pedig tanult, olvasott, néha alkalmazva a modern világ vívmányait, tájékozódott a világbeli történésekről. Olykor kihasználta a világháló adta lehetőségeket, s névtelenségbe burkolózva segített az embereknek.

Azon a téli estén, amikor kin járt az erdő szélen szokatlan dologra lett figyelmes. Bár késő este volt már, a faluban égtek a fények, az emberek lámpásokkal járták az utcákat és kiabáltak. Indiana nem értette mit, de látta az emberek mozgásából, hogy idegesek és tehetetlenek. Vajon mi lehet a baj? Visszament a házba. Nem gyújtott lámpát, a gyertyák égtek az asztalon, elég fényt adtak. A lány leült az ablak melletti karosszékbe és csak figyelte a kandallóban égő tűz lobogó lángját. A lángokat kérte meg, mutassák meg neki mi történt, mi baj a faluban. A falu főterén egy zokogó nőt álltak körbe az emberek, faggatták…A nő csak sírt, nehezen volt érthető, amit mondott: a kislánya tűnt el. Ötéves, szőke göndör hajú, cserfes kislány, aki nagyon barátságos volt, mindenkivel szóba állt. Indiana is ismerte, sokat beszélgetett vele. A kislányt mindig a vörös haja érdekelte. Ő is olyat akart. Indiana szíve nagyot dobbant. Meg kell találnia a kislányt, hiszen ebben a hideg éjszakában nem bírja majd sokáig. Megfagy. Ehhez ám le kell menni a faluba, szüksége van valamilyen személyes holmira, egy sálra, egy kesztyűre, egy babára, bármire, amihez a kislány hozzáért. Tudta, hogy kétkedve és félelemmel fogadják meg, de azt is tudta, meg kell próbálnia, mert egyébként Lisa megfagy valahol. Lisa volt a neve a kislánynak és csak az édesanyjával élt, az édesapja néhány hónapja vesztette életét egy balesetben. Indiana akkor is figyelmeztetni akarta őket, nem hagyták…Elzavarták. Most minden bátorságát összeszedve beült a terepjáróba és leautózott a faluba. A főtéren ácsorogtak az emberek, a rendőröket várták, abban a reményben, hogy majd ők tudnak segíteni. Indultak volna, de azt sem tudták merre és hogyan.

A patikus nem mondott semmit, tisztában volt vele, hogy a lány mindent tud.

– Kellene nekem egy sapka, sál, baba, bármi, amihez Lisáé – mondta halkan.

– Mindjárt hozom! – A patikus ellépett a lány mellől, megállt a kislány anyja előtt, s szépen óvatosan kivette a kezéből Lisa kedvenc plüssmaciját, amit Indiana is jól ismert, hiszen a kislány mindig magánál hordta. A tömeg legnagyobb elképedésére odavitte Indianának. A kislány anyja sikoltozva rohant oda, hogy a boszorkány még csak a kezével se érinthesse a játékot, de addigra már Indiana kezében volt a maci. Az asszony megtorpant. Indiana szeme zöldes fénnyel izzott. A pillanat tört része elég volt a lánynak, hogy lássa, amit látnia kellett. A macit a meglepett asszony kezébe nyomta, aztán elindult a falu vége felé, ahol az utolsó házak már a hegy tövében álltak. A tömeg némán nézte, amint elhalad mellettük. Pár méterre elhagyta őket, amikor a patikus utána indult, aztán egy-két falusi is úgy döntött, vele megy. Végül elindultak a többiek is. Elhagyták az utolsó házat is, ott már korom sötét volt. A lány úgy ment elöl, mintha nappali fény vette volna körül. Amikor elindult fel a hegyre a tömeg várakozóan megállt, a lány nem. A meredek kapaszkodó előtt egy jókora lyuk tátongott. Tavaly télen mosta ki a hegyről lezúduló víz, senki sem járt arra. Indiana megállt a lyuk szélénél.

– Lisa? Lisa? Itt vagy? – kérdezte hangosan.

Nem kapott választ.

– Lisa? – látnia kellett mi van a mélyedésben, tudta, érezte, hogy a kislány ott van, de azt is tudta, hogy van vele valaki, valami. Nyöszörgést hallott. A falubeliek nem mertek közelebb menni. Csak azt látták, amint a lány belép a mélyedésbe és ott némi fény támad, ködös, homályos, fehér fény, amolyan földöntúli…félelemmel telve álltak lent.

A fény Indiana fénye volt, a jóságos boszorkáé, akinek az a dolga, hogy fényt és boldogságot vigyen azok életébe, akik megértik a szeretet szavát. Indiana meglátta a kislányt a mélyedés belsejében ülve, ölében azzal a jól megtermett kóbor kutyával, amivel Indiana szinte naponta találkozott a hegyen. Lisát a kutya tartotta melegen.

– Gyere Lisa, hazamegyünk! – felvette a kislányt a karjába, s úgy léptek ki a mélyedés szélére.

A falusiak látták a fényt a lány körül, látták, amint lehozza a kislányt a hegy oldaláról. Szólni senki sem mert, nem tudott, nem volt mit mondani.

Értelmet nyert az érthetetlen.

(szerző joggal védve)