.jpg?ph=8b00ed66c6)
Ízek, imák és emlékek
A cím felét kölcsönvettem Elizabeth Gilbert-től. Bizonyára nem haragszik meg érte…
Reggel erre a fenti három szóra ébredtem. Furcsa álmom volt, mintha végig futott volna a fejemben összes eddigi karácsonyom, az ünnepre való készülődés, az ünnepvárás minden pillanata.
Érdekes volt, ahogy kislányként rajongtam a karácsonyért. Szép ruhába öltözhettünk, anya fehér szalaggal kötötte össze a hajunkat, a legszebb tányérokat vette elő a vacsorához. Előtte persze fát díszítettünk, nem ám színes, fénye gömbökkel, hanem láncra fűzött szaloncukorral és a szakkörök készített papírlánccal, színes papírból kivágott karácsonyi díszekkel. Néha került rá egy-egy csillogó füzér, egy-két gömb, amelyeknek fényes felületén megcsillant a gyertya fénye. Szerettem a csillagszóró illatát, a sercegését, egy pillanatra fénybe borult az egész fenyőfa… Ajándék nem volt, azaz, az volt, hogy együtt lehettünk. Szépek voltak azok a karácsonyok.
Az ünnep iránti szeretet megmaradt felnőtt koromra is. Szeretem a készülődést, a hozzá kapcsolódó érzéseket. Szeretem a karácsony hangulatát… Felvillannak az ünnep előtti munkával töltött napok, amikor újságíróként ezerszer írtam az ünnepről, a várakozás időszakáról, a szokásokról. Hajnalok hajnalán keltem, katolikus misre mentem, hogy beszélhessek olyan emberekkel, akik imáikban is megélik a karácsonyt, s túlélték az élet legnagyobb viharait is. A háborúban gyerekként karácsonyozó idős néni jut eszembe, akinek sírtam a történetén… Az óvóhelyen megbújva az jelentette az ünnepet, hogy volt egy darabka kenyér, amit megoszthattak. A középkorú hölgy, aki egyedül élte az életét, az ünnepet számára a templomi imádság jelentette. A fiatal lány, aki azért kelt korán, hogy egy órányi csendet, ájtatosságot vigyen az életébe… Akkor, ott, azt mondták így könnyebb. Reggel még nincs zaj, nem zizeg a város, alig járnak emberek az utcán… A külső csendet így könnyebb belső csenddé varázsolni.
Az volt az egyik legszebb karácsonyom. Három kora reggel a város és a templom csendjében. Nem tudok sok imát, sosem tanultam, mégis, szavak nélkül is, az ember lelke megtelik valami furcsa emelkedett érzéssel és soha nem hallott és nem tanult imákat mormol…
A felnőttkorom karácsonyait már a gyermekeim tették igazi ünneppé. A Jézuskától indultunk egészen odáig, amikor már ők díszítették a fát hatalmas nevetések közepette. A lányka a díszeket rakosgatta, a fiúcska a szaloncukrokat eszegette. Ez volt a munkamegosztás. Segítettek a sütésben is: a kókuszgolyó készítés úgy nézett ki, hogy a lányka készítette, a fiúcska pedig megette. Csoda, hogy a tál sosem telt meg? Máskor lázasan készülődtem, mert nálunk volt a szenteste vacsora. A szokásos halászlé, rántott hal, kacsasült, ja és persze sok-sok sült krumpli. Az ízek, illatok betöltötték az egész lakást: a narancs, a fahéj, a diós beigli illata, a karácsonyi zserbó íze, a vörös bor zamata – nekem mind-mind az ünnephez tartoznak.
Akadta szomorú ünnepek, mert ott, fent, úgy gondolták, hogy két embernek – 10 év különbséggel – éppen karácsony előtt kell távozniuk. Elmentek, mi pedig szomorúan néztük a csillogó fát. Ünnepet ültünk, nagyon csendeset.
Ahogyan a világ változik, úgy változik az ünnepvárás is. Bár sokszor azt gondolom, hogy talán ez az egyetlen olyan ünnep, amikor az emberek megállnak egy kicsit, igazán átadják magukat az ünneplés érzésének… De nem így van! Zajos, ideges, kapkodó, anyagias lett az egész. Ki tud nagyobb, értékesebb ajándékot venni, ki, hogyan tudja túlszárnyalni a másikat, ki ad többet, jobbat… Megvett, pénzzel pótolt érzések…
Az igazi karácsony nem erről szól. Az igazi karácsony a fényről, a szeretetről, az együttlétről, a családról szól.
Az igazi karácsony nem abban van, amit megveszel.
Az igazi karácsony a szívedben van.