.jpg?ph=8b00ed66c6)
Játszmák
Én csinálok valamit, mondok valamit, mert azt gondolom, hogy te azt gondolod… Aztán te teszed ugyanezt, s már benne is vagy egy előre megjósolhatatlan kimenetelű, de mindenképpen értelmetlen dologban… Ebből áll az élet. Játszmákból. Mert ilyenek vagyunk, mert nem tudunk változni, mert nem akarunk, mert belénk van kódolva…
Frászt! Van egyenes út. Megmondani a másik szemébe, hogy mit akarsz tőle, de ha nem szeretnél semmit, akkor azt is. Ennyi. A kapcsolatoknak így kellene működniük. Mindegyiknek. Családban, „párkapcsolatban” és barátságban is. Utálom a párkapcsolat szót, olyan egyszerű, olyan profán, olyan elcsépelt.
Kerülőutak. Ja, vannak! Hogy minek? Nem tudjuk. Mi magunk gyártjuk őket, s néha szép kacskaringósra sikerülnek. Olykor azt gondoljuk róluk, hogy azok az egyenesek, aztán mégsem. Vagy megmondják, vagy megmondjuk, vagy egyszerűen csak rájövünk, hogy nem így, és nem ezt akartuk és nem is ezen az úton.
Mi van mögötte? Legtöbbször az, hogy vajon akkor, ha egyenesen kimondjuk, amit gondolunk, akkor mit szól a másik, mit érez? Megsértjük? Nem sértjük? Megbántjuk? Néha nem akarjuk, máskor szándékosan tesszük… Mérlegelni lehet, hogy mi a jobb: hímes tojáson járkálva haladni előre vagy szilárd talajon lépkedve…
Kritika? Mivel senki sem tökéletes, senkinek sincs joga hozzá. Mindenki egy önálló személyiség, önálló gondolatokkal, elvárásokkal, saját korlátokkal és saját felszabadultsággal.
Vélemény? Kérdeztem?
Ámbátor lehet, sőt olykor kell is, mert vannak helyzetek, ahol szükséges, csak nem mindegy hogyan. A legrosszabbat is meg lehet úgy fogalmazni, hogy ne fájjon annyira. Ám itt megint csak az jut eszembe, hogy milyen alapon formálok meg akár véleményt is valakiről? Hogy jövök én ahhoz? Mert nem felel meg a társadalmi elvárásoknak, mert nem felel meg nekem? Mert másképpen gondolkodik a világról, az életről, mert más dolgok fontosak neki, mert másképpen éli az életét? Óóóó, igen! Az örök érvényű mondat: „az én véleményem rólad, rólam szól”.
Hoppá! Vissza a feladóhoz!
Tükör? Igen!
Ha nem tetszik, amit látok, hallok, érzek, nem kell mondanom semmit, csak szépen lassan, csöndesen tovább kell lépegetni.
Elfogadás. Azt hiszem ez a legnehezebb az egészben. Elfogadni egy embert olyannak, amilyen. Mert nem vagyunk egyformák, nem lehetünk, és különben is, így szép és kerek a világ.
Én szeretem ezt a szép, kerek világot.