Jelenés

2013.05.05 07:36

 

Égi jelenség! Valami feltűnik, magával ragad, aztán eltűnik hirtelen a semmiben, te pedig azon töröd a fejed még napokig, hogy láttad-e valóban, vagy csak az érzékeid csaltak meg?! Olyan ez mint, amikor egy látomás átsuhan előtted. A zsigereid milliónyi kis összetevőivel érezted, mégsem vagy benne biztos, hogy láttad...

A késő tavaszi nap hétágra sütött, lágy szellő fújdogált, békés volt minden. Az emberek a téren lődörögtek, élvezték a napsütést. Valahogy mégis olyan csönd volt. Mintha vártak volna valamire, vagy valakire, mintha lett volna a levegőben valami. A férfi a templom lépcsőjén üldögélt, élvezte a meleget. Ő látta az embereket, őt alig-alig, a szemét semmiképpen sem, sötét napszemüveg mögé bújva bámulta a téren sétálókat, üldögélőket. Csak leült egy kicsit. Nem bánta a drága öltönyt, a zakóját is levette, a lépcsőre dobta maga mellé. A nyakkendő már régen a zsebében volt, inge ujja felhajtva... Egész nap az járt a fejében, hogyan is szabadulhatna ki az "aranykalitkából" az emberek közé. Modern iroda, mindenféle kütyüvel, asszisztensekkel és titkárnővel... Valamikor erre vágyott. Most viszont nem szeretne mást, csak élni. Eddig tette a dolgát, amit elvártak tőle a szülei, amit elvárt tőle a saját családja, amit elvárt tőle a társadalom, a megszerzett pozíciója. Most viszont nem akart már mást, csak élni egy kicsit, élvezni, hogy van, hogy létezik, és része akart lenni a saját életének. Legszívesebben kiment volna a közeli erdőbe, a tóhoz és mezítláb barangolt volna egy ideig. Az jutott eszébe, hogy gyerek kora óta nem tett ilyet.

Hol is kezdődött? Talán az egyetemen.... menő srácnak számított. Jól tanult, sikeresen vette az akadályokat, szédítette a lányokat. Aztán diploma. Vállalkozás, rohanás. Család. Gyerekek. Új ház, új autó. Mindig csak a hajtás, kevés szabad idő... és persze semmi, ami csak és kizárólag miatta van, mert ő úgy akarta. Még soha nem gondolta így végig a dolgokat! Éles csörgés szakította meg a gondolatait! " A franc! A telefon!" - meg is feledkezett róla. A titkárnője hangja térítette magához, kérve, hogy érjen vissza az értekezletre, amit tulajdonképpen ő hívott össze. Egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta: "Júlia, mondjon le mindent mára. Csak a táskámért lépek be később" - kinyomta a telefont. Aztán a felesége jelentkezett. Ezt szívesen kihagyta volna, mint mostanában már annyiszor. Nem értette a viták okát, nem találta a megoldást. Valami elromlott. Egy ideig még érdekelte is, aztán már nem, a munkába menekült. De most! Most érezte, hogy tennie kellene valamit Talán megérintette a változás szele? Ideje lenne... ha másért nem, hát saját magáért. A hogyan és a mit még nem volt világos. Egy ideig bámulta megint az embereket. Figyelte, amint hajlott háttal, behúzott nyakkal, görnyedten mennek végig az utcán... Ők sem boldogok - állapította meg. Mindenki viszi a saját terhét, a saját kínját, a saját boldogtalanságát. Vajon miért cipelik? Vajon ők ugyanúgy nem látták mi történik velük, mint ő maga? Hirtelen ezernyi kérdés lepte el a fejét. Zsongott, zsibongott a sok gondolat, egymást kergetve próbáltak a tudatába férkőzni. Harcot vívott a a sok-sok "megszokás" gondolat, és a sok-sok "mást akarok" gondolat. Megfájdult a feje... Éppen eldöntötte, hogy kimegy ahhoz a tóhoz, leveszi a cipőjét és mezítláb sétál majd egy nagyot... De akkor megjelent valami a téren. Egy suhanó, vidám alak, tűsarkokon mégis légiesen könnyedén. A téren szinte megállt a levegő... Lágyan omló világoskék ruha, bézs cípő, táska, copfba kötött haj, napszemüveg...egy nő!!! Nem volt ebben semmi szokatlan, több száz nő jön-megy, rohan, sétál az utcákon...ám ebben a nőben volt valami, ami egy pillanatra megállította az időt. Nem tett semmit, csak ment, nem sietett, élvezte a napsütést... és érzékelte azt a jelenséget, amit az utóbbi időben már oly sokszor...Ha nem is bámulták, de ránéztek, érezték, hogy ott van, s valami olyan érzést hozott, amit nem tudtak megmagyarázni...Delejt, varázslatot, valamit, amit mindenki érezni akart...

A férfi a lépcsőn állva figyelte. Nem tudta róla levenni a szemét. Érezte a vonzást, s az a furcsa érzése támadt, hogy varázslat hatása alá került. Menni akart, el akart indulni utána, de képtelen volt megmozdulni, felállni...Néhány másodperc és eltűnt, megszűnt az érzés... üres lett minden. Újabb hosszú perceken át ült a lépcsőn: mi volt ez? Látomás? Jelenés? Hol a nő? Merre ment? Nem emlékezett rá, melyik irányban tűnt el. Egyáltalán ott volt? Kedvetlenül állt fel a lépcsőről, elindult az irodája felé, aztán mégis meggondolta magát és végigballagott a főutcán...

Napokig jó idő volt, s ő napokig ott ült a téren délidőben... kíváncsiságból, várakozással telve... látni akarta újra a jelenést, vagy a valóságot, vagy valamit, amitől végre helyre állt volna a "rend" a fejében. Ám ez nem történt meg. Ezernyi gondolat lett még kuszább. Előbb azt gondolta, a nő lehet a megoldás...aztán, ahogyan teltek a napok, s hiába várt, rájött, hogy ezekkel a gondolatokkal neki, egyedül kell megbirkóznia... elindult valami a fejében korábban... látta a nőt, a jelenést, és úgy akarta magát érezni, ahogyan ő...Mert látszott rajta, hogy boldog, hogy békés, elégedett magával és a világgal és ettől sugárzik...Napokba telt, mire megértette, hogy a boldogság belülről fakad, nem kell hozzá semmi más, csak ő maga. 

Néhány héttel később egy konferenciára ment. Lazán, energikusan, hozott időközben néhány döntést, amit rég meg kellett volna, s ettől jól érezte magát. Felszabadultan beszélgetett ismerősökkel, szakmabeli kollégákkal. És a torkán akadt a szó, amikor meglátta az éppen feléjük tartó férfit és nőt. A férfit jól ismerte, a nőt nem, csak egyszer látta...akkor, ott a téren kék ruha volt rajta, most elegáns feketét viselt. Ugyanaz a tartás, ugyanaz a kisugárzás, ugyanaz a delej... és egy gyönyörű szempár