Karácsony táján...
Nekem ilyenkor ér össze az ég a földdel. Nem tudom, miért van ez, de így érzem. Ahogyan közeledik az ünnep, rendszerint bennem is érlelődik valami… Kerekedik a világom. Rendszerint.
Pár nappal ezelőtt azonban még amiatt panaszkodtam, hogy nem érzem az ünnep közeledtét, a karácsony hangulatát. A plázák szépek, csillognak-villognak, talmi csillogás, álságos hangulat… A karácsonyt megelőző, igazi várakozási időszakot még mindig hiányolom. Túl vagyunk advent második vasárnapján. Talán csak az én lelkemben dereng valami fény, hogy ünnep jön? Biztosan nem! Talán mások is várják már, ha másért nem, csupán a pihenésért. Végre enyhül egy kicsit a mindennapok stresszes szorítása, egy rövid időre ki lehet lépni a taposómalomból, el lehet távolodni a szürke hétköznapoktól… Mennyi frázis! Meg hogy a karácsony a családról szól. Mindig ezt mondjuk. Sok igazság van benne, de mégis ennél a profánul megfogalmazott frázishalmaznál a karácsony egy kicsit több… Többnek kell lennie!
A nagyanyám tudta, mi az a karácsony. Nem volt szaloncukor, pattogatott kukorica fűzér volt a karácsonyi dísz, vagy ezüstre mázolt dió, nem volt csokoládé, mert arra nem futotta. De futotta jó szóra, kedves mosolyra, ölelésre, jó szívvel sütött kalácsra, kemencés házi kenyérre, mézes süteményre, beszélgetéssel töltött estékre, a családra, a szentesti kántálásra, a templomi misére…
Ezek jutnak eszembe akkor is, amikor látom a bevásárlóközpontokban tolongó embereket, olykor csak csóválom a fejem. Le tudnak állni? Zsongás-zsizsegés, tolongás, ideges kapkodás, rohanás… Így várjuk a karácsonyt? Ajándékok? Régen az sem volt, mégis vidámabban, önfeledtebben teltek azok a napok…
Távolodni szeretnék ettől a „megbolondult” világtól. Csak egy kicsit, egy szemernyi időre, hogy a lelkem megnyugodjon, hogy átérezhessem a fény, a világosság ünnepét… Csodálattal bámulom a régi képeslapokat. Biztosan olyan volt a világ akkor, amikor a képek születtek, idillikus, kedves, bájos, hangulatos, illatokkal és ízekkel, vidámsággal és élettel teli…
Ezt hiányolom.