.jpg?ph=8b00ed66c6)
Kemény csaták
A mai nap ilyenekből állt. Az első csatát másokkal vívtam. Könnyű volt. A másodikat a konyhában csatáztam végig. Az is eredményesen zárult. A harmadik volt a legnehezebb… Önmagammal vívtam. No, ez nem volt sétagalopp. Lássuk csak…
Az egész úgy kezdődött, hogy egy viszonylag jól sikerült este után, hajnali egykor bedőltem az ágyba. Bál, sok ember, még több ismerős, beszélgetések, vidámságok, nevetések, néhány kritika a kritikán aluli outfitek látványától. Mondhatni borzalmas ruhaköltemények, ízléstelen megjelenések sokasága. Csak mosolyogtam. Tanítani sem lehetne jobban a „hogyan nézzünk ki a legrosszabbul” kurzuson. A vendégek egy része bizonyosan többször is részt vett a tanfolyamon, mert ritka pocsék toalettekben jelentek meg. Nem az én bajom, csupán megjegyeztem. Bár meg kell mondanom, bicskanyitogató a dolog, mert annyi minden áll már a rendelkezésünkre a neten, hogy nem kell drága stylistokat fogadni horror áron, mégsem élünk a lehetőségekkel. Kivesézve: volt nagyon sok elegáns és szolid, klasszikusnak mondható báli öltözék, és volt néhány igen hátborzongató és meghökkentő ruha. Megállapítottam ismét, hogy a hölgyek igen kevéssé használják a tükröt, mint képmást, vagy ha használják is, akkor nem veszik a megfelelő impulzusokat.
No, ezt jó alaposan körüljártam, holott a konklúzió csupán az, hogy még mindig számos hölgy nincs tisztában azzal, mit vehet magára és mit nem. Még mindig nem tudjuk, hogy estélyre, bálra nem veszünk fel bokacsizmát, nem húzunk térdig mintás harisnyát, ha egyszer már mintás a ruha rajtunk. És nem veszünk fel két számmal kisebb ruhát, pláne minit, ha az alkatunk nem megfelelő ehhez. A lényeg, hogy a hölgyek, hódolva a divatoknak, egyre rosszabbul öltöznek, egyre jobban elveszítik a realitás érzéküket, és ami még rosszabb, nincsenek tisztában a saját testképükkel… El akartam mondani, bár nem egészen ezért kezdtem el írni…
De azt gondolom, ez is része a magunkkal vívott kemény csatáknak. Meg kell, hogy mondjam, kicsit örültem, hogy ezek a dolgok vitték el a figyelmem, s nem azzal kellett foglakkozzak, ami most az „én csatámat” jelenti. Erről nehéz beszélni… Új élet, új remények, új küzdelek, új várakozások és új tervek. Miért olyan nehéz lezárni a múltat? Mert része az életünknek, része a folyamatnak, része az egésznek? És persze az én részem, az én felem, az én életem…
Változik. S talán nem mindig viselem jól a változásokat, ezért aztán kemény csatákat vívok saját magammal: a gondolataimmal, az érzéseimmel, a viszonyulásaimmal és minden mással. Mennék, maradnék, eladnám, megtartanám, hinnék benne, hitem veszíteném… Annyira nehéz a döntés… Végül is, meghoztam, megyek, de fáj, mert maradnék, mert ideköt minden, itt van az életem… Itt volt. Lassan eltávolodik minden, a homályba vész… Aztán már csak új célok maradnak, új emberek, és újabb kemény csaták… A külvilággal, de legfőképpen magammal… És csak én nyerhetek!