Keresztutak

2015.12.20 08:31

Váratlan találkozások, fura emberek, különös helyzetek. Amikor nem azzal találkozol, akire vágysz, amikor az általad elképzelt tulajdonságoknak egyetlen morzsájával sem rendelkezik, amikor olyan helyzetbe keveredsz, amelyet legmerészebb álmodban sem képzeltél el magadnak…

Mégis, valamiért ezek a találkozások létrejönnek. Olyankor ott állsz, értetlenül, saját magadat sem érted, hogyan is keveredtél ilyen helyzetbe. Ha tudomásul veszed és elfogadod, hogy véletlenek nincsenek, akkor keresheted az okot, hogy miért is kellett találkoznod egy vadidegennel. Neked kell észre venned, meglátnod valamit a másik által, tanulnod kell valamit, vagy éppen neki kell észre vennie, meglátnia, tanulnia valamit tőled.

Egymástól homlokegyenest eltérő életfelfogású és stílusú emberek találkozásában van valami elemi erő, amely felszabadít, mert a kötöttségeket, az elvárásokat, a rögzült társadalmi ítéleteket, korlátokat a másodperc töredéke alatt képes feloldani, lebontani. Az első dolog, amire rájössz, a felszabadultság. Nem kell megfelelned, mert nem várja el tőled senki, nem kell szerepet játszanod, mert nem várja el tőled senki, nem kell okosnak, szépnek lenned, mert nem várj el tőled senki. Egyetlen elvárás van csupán: légy ember, légy önmagad.

Aztán csak figyelmesen hallgatsz, mert fontos, amit az ismeretlen ismerős mond. Érdekes dolgokról beszél… Az emberi létről, az emberi értékekről, arról, hogy mennyire mást jelent ez Dél-Afrikában, Bankokban, Indiában, és mennyire mást jelent ez Európában, a Lajtán túl… És elgondolkodsz…

Nem mondom azt, hogy egy ilyen találkozástól azonnal más ember leszel, nem fogsz megváltozni, de valami aprócska gondolat és érzés befészkelte magát az agyadba, s biztos vagyok benne, hogy nehezen szabadulsz tőle, vagy sosem szabadulsz, mert az érzés egyszer csak gondolattá formálódik…

A minap velem történt... „Beszélgessünk egy pohár bor mellett!” – szólt a felhívás. „Beszélgessünk!” – mondtam. Kíváncsi voltam arra az emberre, aki búvár-régész diplomát szerzett Capetownban, jogász diplomát a Miskolci Egyetemen, harminc éve karatézik, buddhista életfelfogású, bejárta a világ legkülönlegesebb vidékeit, s a szakácstudománynak hódolva most éppen főz egy négycsillagos szállodában… Életem egyik legkülönösebb találkozása volt…

Két pohár bor, érdekes beszélgetés, s a konklúzió… „Merj önmagad lenni, kislány!” „De hiszen az vagyok!” – szaladt volna ki a mondat belőlem, ám érdekes módon nem tudtam kimondani… Vajon miért is nem?

Azt gondolom, ezek azok a találkozások, amelyekhez kétféleképpen viszonyulunk: a teljes tagadás az egyik, amikor fejünket a falba verve kiabáljuk, hogy minek is pazaroltuk az időnket egy érdemtelen, számunkra nem fontos emberre? A másik pedig, hogy elgondolkozunk azon, hogy mit is kell észrevenni, megtanulni, megtapasztalni egy ilyen találkozás által.

Mondhatnám, hogy mindenki habitusa szerint dönt, de ez nem lenne egészen igaz…