Kíváncsiság
Emlékszem arra a bizonyos fiókra. Nagymama mindig kulcsra zárta. Annyira szerettem volna tudni, mit is rejt a fiók, és miért van a nagyinak a zsebében a kulcs. Senkinek sem adta oda, még nagyapának sem. Ha kellett neki valami abból a bizonyos fiókból, akkor a nagyit nyaggatta, hogy vegye elő, adja oda. Amikor nem látta senki, és nagyi sem volt a „tisztaszobában”, odaosontam a szekreterhez és remegő kézzel fogtam meg a fiók fogantyúját. Mintha attól féltem volna, hogy megégeti a kezem vagy hirtelen kiugrik belőle valami szörnyűséges, ezzel bűntetve engem, amiért olyasmihez nyúltam, amihez tilos. Persze, nem történt semmi. Ha már megfogtam azt a fogantyút, akkor meg is húztam. Naná, hogy nem nyílott, csak kattant egyet a rántástól, de meg sem moccant. Álltam, néztem. Hirtelen olyan varázsszavak jutottak eszembe, mint a „Szezám tárulj!”, csak persze fiókra fogalmazva. Akkor még nagyon a mesék birodalmában éltem… Az „Ezeregyéjszaka meséi” egyébként is örökre nyomot hagytak a lelkemben, megfejthetetlen maradt számomra a mesés kelet világa…
Na, de akkor, ott volt az a bizonyos fiók. Majd belehaltam, hogy nem tudhatom meg, mi van benne. A nagyi pedig őrizte a kulcsot. Hetekig a nagyi nyomában jártam. Alig vártam, hogy bemenjen a tisztaszobába, hogy utána mehessek, hátha éppen akkor vesz elő abból a fiókból valamit. Látni akartam, ahogyan kinyitja, ahogyan kutakodik benne. Nem sikerült. Amilyen gyorsan kihúzta a fiókot, olyan gyorsan vissza is tolta, és már fordult is a kulcs a zárban.
Nem adtam fel. Kísérgettem a nagymamát, mint egy árnyék, mígnem egy szép nyári napon az édesanyám rájött, hogy mi foglalkoztat annyira. Elmondta a nagyinak, aki egyik délután rám mosolygott és csak annyit mondott: „Na, gyere, te kis kíváncsi-fáncsi!” És már a tisztaszobában álltunk a szekreter előtt… Egy széket tett nekem oda, hogy jobban láthassam a fiók tartalmát. Persze, az ötévesek még nem túl magasak. Én pedig boldogan másztam fel a székre. A szívem hevesen dobogott, izgatott voltam! A kulcs hangosan fordult el a fiók zárjában –, legalább is én nagyon hangosnak hallottam.
Nagyi óvatosan húzta ki a fiókot. Először nem láttam semmit, csak dobozokat. Szép dobozokat! Óóóó! Hát ennyi lenne a titok? Dobozok vannak a fiókban?! Nagyi kivette a legdíszesebbet. Felnyitotta a tetejét. A torkomon akadt a szó, csak tágra nyílt szemmel bámultam a benne lévő csillogó valamiket. Ékszerek voltak, családi örökség, a nagyi szüleié. Becses darabok a múltból. „Most megmutatom, hogy mit rejtenek a dobozok, aztán szépen, sorban a történeteket is elmesélem” – mondta a nagymamám. Aztán újabb dobozok nyíltak ki: fotókkal volt tele az egyik, családi iratokkal a másik, nagyapám kitüntetéseivel a harmadik. Volt egy doboz, amelyben finom kelmék voltak, a másikban csipkék – minden a múlt egy-egy darabját jelképezte, minden darab családom történetének egy részéhez kapcsolódott.
S ahogyan cseperedtem, úgy tudtam meg egyre többet és többet a fiókban rejlő csodákról. Minden történetben újabb és újabb ismeretlen dologgal találtam magam szemben. A nagyi mesélt, én pedig olvastam, hol meséket, hol történelemkönyveket, hol ismeretterjesztő lexikonokat, néha a múlt világát idéző regényeket, verseket, szépirodalmi munkákat. Múzeumokba mentem, templomok irattárában kutakodtam… Mert mindig volt egy olyan momentum, egy apró kis részlet, amely újra és újra felébresztette a kíváncsiságomat.
A nagymamám megtanította nekem, hogy ha tudásban növekedni, fejlődni akarok az életben, akkor meg kell tartanom azt a fajta kíváncsiságot, ami gyerekként élt bennem. Örök igazság: tanulj meg olyan kíváncsinak lenni, mint egy kisgyerek! Ha képes vagy táplálni a kíváncsiságodat, soha nem fogsz unatkozni, és az életed egy érdekes, soha véget nem érő tanulássá válik.
Megéri!
/A kép a Narnia sorozathoz kapcsolódik. Érdekes mesevilág az is./