.jpg?ph=8b00ed66c6)
Kopog, kopog...
Ütemesen, mindig ugyanazzal a monoton hanggal… Kopog. Kopog az eső az ablakon…
Azt mondják, a májusi eső aranyat ér. Persze, jót tesz a növényeknek, a vetésnek, az erődnek, a mezőnek, a virágos kertnek, csak olykor nekünk, embereknek nem. Nem bírunk létezni ez esőben. Nem szeretünk kint lenni, mert esik, mert vizesek leszünk. Pedig ez csak víz. Persze, megértem, vannak olyan időjárási viszonyok, amikor az eső kellemtelen, csontig hatoló hideggel jön, de az az ősz, nem pedig a tavasz! A tavaszi eső legtöbbször langymeleg, olykor még kellemes is. Persze, ritkán érezzük így, mert az eső nedves, vizesek leszünk és a vizes ruha ránk tapad, s mi utáljuk ezt. Tudod, ilyenkor sokszor eszembe jut az „Ének az esőben” című film. Ugye, hogy lehet boldognak lenni az esőben is?
Érdekes, a madarak ezt nem úgy látják, ahogyan az emberek. Nem félnek az esőtől. Hajnalban arra ébredtem, hogy kopog az eső az ablakon, nem csupán néhány csepp, hanem sok, és gyorsan. Éreztem a vízfüggönyt, ami beborítja a hajnali eget, s vele az ébredező természetet. Éppen ez az! Az ébredező természetet cseppet sem zavarta az eső! A madarak csiviteltek, élvezték a kora reggeli csendet, amelyben csupán az víz kopogott ütemesen, s ők hallatták hangjukat. Én meg őket hallgattam és az esőt. Lassan húztam fel a redőnyt, hogy kilássak. A félhomályban láttam az eget eltakaró fekete felleget, a horizonton lassan felbukkanó Napot, amely tolta maga előtt a szürkeséget. A madarak pedig fáradhatatlanul adták tudtára minden korán ébredőnek, hogy reggel van, ideje kinyitni a szemed és tenni valami hasznosat.
Éppen úgy éreztem magam, mint évekkel ezelőtt egy falusi házban, ahol vendégeskedtem. Az eső nem esett, viszont kora reggel, hajnalok hajnalán minden más egyéb felébresztett. A kakasok kezdték. Hajnali négykor éktelen kukorékolásba fogtak, hol az egyik, hol a másik, aztán sorban, a falu összes kakasa. Forgolódtam kicsit, méltatlankodva gondoltam a kakasokra, hogy miért is nem hagyják aludni a szegény városit! Csak a dolgukat tették. Aztán mégis mély álomba zuhantam. Legközelebb arra ébredtem, hogy valami csiklandozza az orromat, szememet és nem hagy békén. Óvatosan, épp csak a szemem sarkát nyitottam ki. Ó! Gondolhattam volna! A Nap kandikált be az ablakon, vékony sugara éppen a szememet érte el. Aztán megéreztem a frissen vágott fű illatát, a kávé zamatát, a pirítós és a sülő tojás ízét. Összefutott a nyál a számban. Mit nekem kakasok, mit nekem csivitelő madarak, ablakon bekukucskáló napsugár! Ez akkor is egy békés, nyugodt reggel…
A konyhában forró kávé várt, pirítós és tojás, paradicsom és paprika… és a kora nyári idő minden finomsága. Kiléptem az ajtón. Nevetve fogadtak! Pálinkás „jóreggelttel”, holott jócskán benne jártunk már a délelőttben… Elaludtam.
Az eső már nem esik. Derül az égbolt, talán elmegy az aranyat érő májusi csapadék, s teret ad a jótékony melegnek, napsütésnek, hogy a növények fejlődjenek, a gyümölcsök érjenek, s az emberek is vidámabbak legyenek…
Nincs szénaillat, a reggeli kávémat is én készítettem el, de a nyitott ablakon bejön az eső mosta természet friss illata, a madarak éneke, a lengedező szél hangja, és az újra megtalált békés, nyugalmas reggel érzése…