Látszat és valóság

2016.05.20 12:33

Úgy is fogalmazhatnám, hogy külcsín és belbecs…

Nem a külső számít! – mondják sokan. Pedig de! Az a döntő, amit először látsz. A szemed egy pillanat alatt rögzíti, amit látsz, amit látni vélsz, ami a te valóságodat adja, s az agyad a másodperc töredéke alatt dönt arról, hogy tetszik-e neki, vagy sem. Így működünk, nincs ezen, mit szépíteni… A belbecsnek idő kell, amíg látni engedi magát.

Az életünket is így éljük: van a külső, amit a világ érzékel belőlünk és van a belső, amit csak kevesen látnak, kevesen vesznek észre vagy keveseknek hagyjuk mi magunk, hogy láthassák.

A külső az, amit mutatni szeretnénk, ahogyan látszani szeretnénk, ahogyan akarjuk, hogy észre vegyenek bennünket, ahogyan mások lássanak minket. Szép világot teremtünk magunk köré, szépet, de csalókát. Szép ruhák, menő holmik, óra, táska, telefon, mert vagyunk valakik. Frizura, műmosoly… Nem csak a hölgyek, a férfiak is így viszonyulnak a világhoz. Minden klassz, minden menő…

Egészen addig, amíg be nem csukod az ajtót magad mögött…

Fáradtan rogysz le az első székre. Kilépsz a tűsarkúból vagy leveszed a nyakkendődet, lehullik a műmosoly, megszűnik a csillogás, kifakul minden, magadba zuhansz. Ami még pár perccel ezelőtt sikeres üzleti nap volt, most csupán egy újabb végigszenvedett, kemény műszaknak tűnik… A látszatvilág újabb napja került a süllyesztőbe.

Már csak te vagy, nem kell a máz. Leveszed és magad maradsz magaddal. Talán beülsz egy sarokba egy kicsit elmerengeni a napodon, talán készítesz egy kávét, iszol egy pohár jóféle bort, kifújod a levegőt, megrohannak a gondok, megoldandó feladatok…

Miért? Sokszor felteszem a kérdést… Miért nem ragyoghat a szemed minden nap, miért nem lehetsz vidám, miért nem lehetsz önmagad mindig és mindenhol? Miért nem lehetek vidám és nevetős, vagy miért nem lehetek szomorú, ha éppen így érzem magam. Mert ezt várja el a világ, mert így élünk? Igen, így élünk. Ez a társadalmi elvárás… A legtöbb embert bedarálja a rendszer, akit mégsem, az különös különcnek számít, furcsa idegennek, emberinek az embertelenedő világban.

Szomorú vagyok, mert veszni látszik az érték: az emberek belső értéke – akinek még van. Kétféle világot élünk. Egy külsőt és egy belsőt. S ha nem vigyázunk, a külső felemészti a belsőt, s minden eltűnik, ami még belül szép és jó, átveszi helyét a személytelen, érzéketlen, üresen kongó látszatvilág.

Én szeretem a merengő, álmodozó, optimista, mosolygós világot. Van benne valami spiritusz, erő, hatalom, ami még sokáig ellenáll a nagy „társadalmi darálónak”.