.jpg?ph=8b00ed66c6)
Lecke nekem, lecke neked...
Lázálmok. Hogyan lehet ilyeneket létrehozni? Nos, lázasan, betegen, verejtékben úszva fél éjszakákon át… Ezért volt kevesebb mostanában az olvasnivaló… Az ügyeletes orvos barátomtól jövet tegnap azon tűnődtem, miért is vártam eddig. Azt gondoltam, sima nátha, kiélvezem gyorsan, aztán elmúlik. Követve azt az elvet, hogy úgyis elmúlik. Dehogyis! Ez egy kitartó valaminek tűnik, erős vírusnak, amely úgy gondolta, hogy most aztán kitombolja magát a szervezetemben, s majd jól megmondja nekem… Nos, a tombolás megvolt, a „megmondás” is félelmet keltő lázálmok formájában, félig átaludt, és félig forgolódva töltött éjszakákon.
Milyen álmok? Ó, arról talán jobb nem írni! Egyrészt, mert nem igazán tudom őket felidézni, másrészt inkább csak az érzésekre emlékszem, amelyeket az álombeli történések maguk után hagytak, s vizes pizsamámra, mert két éjszaka is arra ébredtem, hogy csurom vizes rajtam a pizsama, mintha épp a zuhany alól szálltam volna ki, s másztam volna be az ágyba…
Aztán a csöndes reggeleken, amikor egy kicsit magamhoz térve elgondolkoztam ezeken az éjszakákon, akkor jött a felismerés. Persze eddig is tudtam, hogy honnan erednek a betegségek, mi váltja ki őket, s hogy tulajdonképpen a test akkor produkál már betegségtüneteket, ha valami nem kerek „odabent”. Ha valami nyomja a lelked, vagy nehéz súllyal nehezedik rád egy elodázott döntés, vagy egy ki nem mondott szó… Lehet ezt egy darabig magunk előtt is jól titkolni, lehet kifogásokat keresni… Na, igen, magunkat tudjuk becsapni a legjobban. De csak egy ideig.
Szóval a gondolkodás-meditálás eredménye az lett, hogy valamit nem jól csinálok, valamiből baromira elege van a szervezetemnek. Unja már, hogy figyelmeztetget, de én elengedem a fülem mellett, nem figyelek rá, elhessegetem a gondolatokat, a jelzéseket, amelyek belülről jönnek. Aztán „pofán vág” valamivel, s ha már a szép szót nem értem, erőszakkal támad…
Pontosan tudom, mi történik, néha mégsem azt teszem, amit kellene. És nem én vagyok az egyetlen ebben a műfajban. Ilyenkor, amikor valami betegség leüt a lábamról, eszembe jut újra és újra, hogy folyamatosan arról beszélek, hogy figyeljünk a belső gondolatokra, hallgassunk rájuk, s vannak kérdések, témák, amelyekben éppen én magam nem teszem. A belső hang megmondja, mit kellene tenni, csak nem vagyunk elég bátrak hozzá, hogy hallgassunk rá, vagy szimplán nem figyelünk rá, nem hiszünk neki… Néha én sem. A lecke mindig jó, csak az a baj, hogy ha nem figyelünk rá, másodjára, harmadjára is ugyanaz történik velünk.
A bölcsesség azt mondja, hogy ha mindig is azt teszed, amit eddig is tettél, akkor mindig is azt kapod, amit eddig is kaptál. A másik bölcsesség pedig az, hogy nem lehet kizsigerelni a szervezet, mert nem hagyja magát. Így képes néha felülírni az egót.
Lecke nekem, lecke neked…