Az érzések fagyasztó tégelye

2014.11.26 20:15

Jön a tél. Máris hidegebb van, mint szeretnénk. Az évnek ebben az időszakában már csak így szokott lenni. Egy dolgot tehetünk: kettővel több ruhadarabot veszünk magunkra, mint nyáron, és persze kicsit vastagabbakat is. Ettől ugyan a testünk felmelegszik, de vannak dolgok, amelyeket ilyen módon nem lehet felmelegíteni.

A cím egy fura metafora – már megint. El tudod képzelni, amint érzéseket pakolsz egy tégelybe, akár kettőbe és beteszed őket a fagyasztó mélyére, hogy majd később esetleg, amikor szükséged lenne rá, előveszed? Egyik tégelyben szeretet van, a másikban vidámság, a harmadikban egy kis szomorúság, mert az is kell néha, egy kis együttérzés a következőben, aztán egy kis fájdalom, mert a nélkül sem lehet élni. Akárhogy nézem, ez még elképzelésnek is elég bizarr.

Nos, az érzéseket valójában mégis csak le lehet fagyasztani, ám nem a szokásos módszerrel. Sőt, lefagynak azok maguktól is, ha nem figyelsz rájuk eléggé. Néha-néha, amikor látunk két idős embert kézen fogva ballagni, beszélgetve, egymásra figyelve, akkor egy kicsit elmosolyodunk: „Lám, lám, náluk nem állt be az érzelmi fagyhalál, mert nem engedték.”

Az a baj, hogy az egyes emberek élete néha úgy működik, mint egy fagyasztó. És ennek megfelelően sokféle érzést lehűt, sőt teljesen „kihűt”. Mi legtöbbször a párkapcsolati érzelmeket szoktuk emlegetni, mondván, hogy az adja és veszíti talán a legtöbbet. Ez így is van, ám máshol is érzések veszik körül az embert. Mondjuk a munkahelyén, ahol esetleg nem jó a légkör, nem kedvesek a kollégák, utáljuk azt a munkát, mégis végezzük. És otthon sem az idilli légkör vesz bennünket körül… Aztán szépen lassan, amikor ezek egymásra rakódnak, már csak robotként végezzük, tesszük a dolgunkat egyfajta hibernált érzelmi állapotban. A hibernált állapot egyben elfojtást is jelent. Egy újabb metafora és egy újabb létállapot. El lehet fojtani a félelmet és a szégyent is. Na, éppen őket nem szabad hibernálni, mert beteggé tesznek… A többi is, ha nem hagyod kijönni, ha nem hagyod érvényesülni, ha nem hagyod meg magadnak azt a lehetőséget, hogy érezz, hogy szeress, vigadj, élvezd ez életed, hogy bánkódj, félj, néha szégyelld magad, nevess, kiabálj és ordíts, ha kell. Mindegy, csak engedd szabadjára az érzelmeidet, fejezd ki őket, beszélj róluk, éld meg…

Ha mégsem teszed, csak azt veszed észre, hogy valami nagy baj van, valami burok vagy kéreg van a lelkeden, s fásultan élsz bele a nagyvilágba. Nem tudod, ki vagy, nem tudod, merre mész, csak visz a két lábad valamerre… Olyan sokszor mondtam már: Állj szóba magaddal! Ismerkedj meg azzal, aki benned van, s tudd, hogy mit akar, aztán mondd ki, fejezd ki, éld meg és át!

Körbenézek magamon. Néha én is érzem a „minden mindegy” érzését, de azt gondolom, amíg azt kutatom, ki vagyok és merre tartok, és tulajdonképpen milyen ember is vagyok én… Amíg tudok örülni, mosolyogni, apró, ám annál szebb dolgokat észrevenni, átélni, megélni, tudok félni, szomorúnak lenni, sírni… addig talán nincs olyan nagy baj.

Ha egy kicsit távolabbra nézek, akkor embereket látok… Sok-sok lefagyasztott érzelmű embert. Hová lett a világból az érzelem? Robotok lennénk? Csak talán néhányan a hibás szériából maradtunk meg, mert még érzünk, és akarunk érezni? Mi lennénk a világ csökevényesedett darabjai? Hiba a mátrixban? Remélem, hogy nem! El kellene fogadnunk, hogy emberek vagyunk, gondolatokkal, indulatokkal, érzésekkel, mindenfélével… S boldogok is lehetünk, ha mindezeket fel tudjuk és akarjuk vállalni: erősségeinket, gyengeségeinket, esendőségeinket és sérülékenységünket, sikereinket és kudarcainkat…

Van kiút a „fagyasztóból”… Értsd meg magad, éld át, éld meg az érzéseidet, jót, rosszat… Mert mind a tied, mert ettől vagy ember. Ha megéled őket, akkor talán még boldog is lehetsz… Mert így hagyod, hogy az légy…