Lélektől lélekig

2014.04.22 08:06

Ez is egy út, a leghosszabbak egyike. Keressük, kutatjuk, kacskaringós, kitérőkkel bőven tarkított, s buktatókkal kikövezett út ez. Vezet valahová. Van, aki soha nem ér el oda, ahová szeretne, s van, aki soha nem tudja meg, hogy ott van, ahol lenni szeretne.

Lélek. Olyan sokféle írás jelent már meg róla, hogy ha nem is tudjuk valójában mi az igazság. Hisszük, hogy az, amit mi gondolunk róla. „A test, a szellem, a lélek egysége a fontos!” – mondjuk. Az első kettőt könnyedén be is azonosítjuk, ám a harmadikkal gondok adódnak. A vallás szerint a lélek a halhatatlan, az elpusztíthatatlan részünk, amely a lélekvándorlás során testben újra és újra leszületik. A filozófia szerint – tömören – érzés, tudat, éntudat. A megfogalmazásokat végtelenül leegyszerűsítettem. Nem érdemes bonyolítani. Nem ez a fontos.

Az a fontos, ahogyan más emberekhez közel akarunk kerülni, meg akarjuk ismerni, tudni szeretnénk, ki is valójában. Megismerhetjük a testét, a szellemét, ám a lelkéhez nem mindig jutunk közel. Pedig sokszor, nagyon sokszor vágyunk rá, mert az adja meg a biztonságot, a hitet, a bizalmat számunkra. Így gondoljuk. Hogyan juthatunk el valakinek a lelkéig? Ha nem akarja, hogy eljussunk, akkor sehogyan sem. Ehhez akkora nyíltságra, nyitottságra, hitre és bizalomra van szükség a másik iránt, amelyet elképzelni sem tudunk.

Olyan sokszor hallom, hogy társkereső emberek a „lelkitársunkat” keresik. Ilyenkor felkapom a fejem, olykor nézek ki belőle: vajon tudja mit beszél?… Nos, akkor ezek az emberek még jó ideig keresgélni fognak, mert a megfoghatatlant keresik, valójában azt sem tudják mit, csak talán ez olyan jól hangzik. A korábban említett megfogalmazások bármelyikét is tesszük magunkévá, eljutni oda, hogy megismerjük valakinek a lelkét, nagyon nehéz. A testét, a szellemét, az életét, az Élethez való viszonyát, a felfogását, az életfilozófiáját, a gondolatvilágát, a hitét megismerhetjük. De a lelkét – szerintem nem! Csak közelebb juthatunk hozzá, sejthetjük azt a misztériumot, amit a másik ember belül hordoz. A sejtés maga pedig éppen elég ahhoz, hogy mélységesen tiszteletben tartsuk azt.

Sokszor mondjuk valamire, ami tetszik nekünk, megindít bennünk valamit, hogy a „lelkünkből szól”. Igen, van ott belül valami, amit az a külső történés megérintett: egy dal, egy mondat, a filmbéli jelenet, néha az Élet apró vidám vagy éppen szívbe markoló történései. Egy érzéssel szoktuk kifejezni, holott ez sokkal több, mint egy érzés.

Van az útnak vége? Nem tudom. Határozottan nem merem kijelenteni, hogy nincs. Eszembe jutnak azok az emberek, akik 50-60 évet éltek le egymás mellett. Mint a szüleim is. Ez alatt az idő alatt biztosan eljutottak annak a bizonyos útnak a végéig…

Másképpen nem lehet!