.jpg?ph=8b00ed66c6)
Lelki dagonya
Azt mondják rólunk, nőkről, hogy mi szeretünk "lelkizni". Én más szóval fogalmaznám ezt meg, kicsit árnyaltabban, amiben azért sokkal több minden van, mint amit ez a számomra "csupasz" szó visszaad. Ez a kibeszélés, a dolgok, problémák átrágása nagyon sok pozitív hatással is jár. A szóban, hogy kibeszélés vagy megosztás, benne van az, hogy a lelki terheket, amelyeket hordozunk, megosztjuk valakivel, azáltal megkönnyebülünk kicsit, mert nekünk úgymond kevesebb marad. Néha jólesik egy hosszú traccsparti a barátnőkkel... És ha férfiak is olvassák a blogomat - csak megnyugtatásul mondom -, hogy az esetek jó részében, nem ők adják az ilyen fajta beszélgetések témáját. Nem bizony!!!
Ez innen példabeszéd... és akinek inge, vegye csak nyugodtan magára. Ha csak elgondolkozik azon, amít itt most közreadok, akkor tettem valamit a világért.
Talán nem jelent újdonságot, amikor azt mondom, hogy a nőknek - az egyedülállóknak is - azért a pasik ügyénél sokkal több gondjuk van. Lehet ez is gond, mármint a pasi hiánya, a mindennapi megélhetés, a gyerekek nevelése, önállósodása, és még ezerféle dolog szakadhat a nyakukba, amit vagy tudnak kezelni, vagy sem. Hogy egyedül maradtak, annak esetleg több oka is lehet... Tény, hogy ezen okokat magukban hordozzák, kínként élik meg, vissza-visszatekintenek a múlt történéseire, újraélik őket. A gáz ezzel az, hogy minél többször nézünk vissza a múltba, az annál inkább meghatározza a jövőnket... Azaz a jelenben ismétlődnek a múlt történései. Ez alól a férfiak sem kivételek, hiába is gondolják másképpen!
Na, itt kezdődik a dagonya. És ez már nem az a kategória, amit a barátnőkkel két vihogás között ki lehet beszélni, vagy a haverokkal egy sötr mellett meg lehet dumálni. Sokkal mélyebb okai vannak, ott, legbelül és nyomorítják a lelket és a fizikumot. Mi történik ilyenkor? Nem elég, hogy nincs pasid/barátnőd, egyedül vagy, gondjaid vannak a felmenőiddel, van munkád, de nem fizetnek, tornyosulnak a számlák, rohangálsz egyik helyről a másikra, s közben pendlizel, hogy mindent egyensúlyban tarts. Aztán egyszer csak sok lesz... Nem érted miért fáj a fejed, miért nem tudsz aludni, miért nem rendeződnek a dolgaid, miért nem tudsz megmozdulni... Miért nem tudsz már kimenni az utcára sem... Összecsapott a fejed fölött a hullám, de nem látsz ki, nem látsz túl azokon a dolgokon, amit te gondoltál, nem látod csak azt a megoldást, amit te jónak ítélsz. De helyt kell állni! Meg kell mutatni! Ezerrel jár az agyad a megoldásokon: szinte mindenre van, mégsem jó?! Valami nincs a helyén. És marad a kín, a lelkihez most már testi is társul, rosszul érzed magad, de a megfelelési vágy, hajt, űz... És ott van mögötte még valami... A szégyentől való iszonyatos félelem, annak a minden áron való elkerülése, mert magadnak sem mered bevallani, hogy elbuktál... Keservesen harcolsz saját magaddal. S közben nem ismered fel, hogy ez egyetlen megoldás, ha felismered, elfogadod, elismered - leginkább saját magadnak -, hogy elbuktál... És egy másik úton, egy másik irányba kell menni, s teljesen új alapokra helyzve az életed, újra fel kell építeni. Ez azonban keveseknek adatik meg. Kevesen engedik meg maguknak észrevenni, felismerni, átgondolni és tudni elengedni... Nem mástól kell várni a megoldást, hiszen mindezekhez csupán neked van jogod, hogy másképpen dönthess.
A szégyentől való menekülés egy nagyon kemény hit. Sokak soha nem tudják feloldani, mert fel sem ismerik. Ezért vannak sokan olyanok, akik lelki dagonyában élik le életük jelentős hányadát. A megoldás fent olvasható, de akkora erő és kitartás kell hozzá, hogy sokan azt gondolják: mégis jobb a dagonya. Ha engem kérdezel: én nem ezt gondolom!!! Miért? Mert élni akarok, teljes és egész és tartalmas életet!
A tünet és a dagonya a férfiakat sem kíméli, csak másképpen élik meg. A "dobozokban" való gondolkodás teszi számukra lehetővé, hogy ne nőjön ez az egész a fejükre. Pedig odanő, csak kompenzálnak, ki ivással, ki hízással, ki sok ezer más elfoglaltsággal, ki betegséggel, ki azzal, hogy homokba dugja a fejét... Kevesebbet beszélik ki a gondajikat, mint mi, nők, nekünk talán ezért is könnyebb kicsit.
Én azt gondolom, olyan korban és olyan világban élünk, ahol az őszinte szónak, a mély gondolatnak, a beszélgetésnek, a kibeszélésnek felszabadító ereje van. Csak tudni kell élni vele.