.jpg?ph=8b00ed66c6)
Lennie álma
Álmodott. Édeset, kedveset, szívet melengetőt. Rég vágyott már egy ilyen pillanatra, de mostanában a gondolataiban folyvást csak az elmúlás, a fájdalom bukkant fel. Nem is kapott mást az élettől csak ezeket. Ezt érezte.
Most viszont ott volt az, akit álmaiban korábban már annyiszor látott, aztán egyszer csak eltűnt, s most hosszú évek multán újra előkerült. Hosszú, hosszú évek…
Időközben ugyanis Lennie Markovitsh azt hitte, megtalálta élete párját. Férjhez ment. Holtomiglan holtodiglanra számított, azonban az élet másképpen rendelkezett. Férje, alig tízévi házasság után beteg lett, s bármennyire is próbált rajta Lennie segíteni, lelket önteni belé, ápolni, a férfi akarata ellenére semmit sem tehetett. Márpedig Bob Markovitsh nem fogadott el segítséget, pláne olyantól, aki a „szellemekkel diskurál”. Mindig ezt mondta, amikor Lennie próbált ráhatni valamilyen módon.
Nem diskurált Lennie a szellemekkel, de látta őket, része volt a szellemvilágnak. Ezt soha nem tudta megmagyarázni Bobnak, bármennyire is szerette volna. A férfi mindig azt mondta, ő két lábbal jár a földön, és nem hisz az ilyen badarságokban, meg a pozitív gondolkodásban, a meditációban, meg az ezoterikus butaságokban. Tulajdonképpen semmiben sem hitt, Istenben sem, sőt a legrosszabb talán az volt, hogy még saját magában sem…
Lennie próbálkozásai süket fülekre találtak, sőt olykor veszekedéssé fajult az, ami kedves törődésnek, segítségnek indult. Az asszony számára nem maradt más, minthogy végignézze férje haláltusáját. Fél év alatt vitte el a rák. Lennie sokat törte a fejét, talán tudott volna segíteni, talán az orvosok is többet tudtak volna tenni, ha a férje időben orvoshoz megy, ha a férje hagyja, hogy ő is segíthessen a maga módján. Nem hagyta. Soha, és nem is kérte.
Elment. Ennek már több mint egy éve. Lennie egy ideig nem találta helyét. A gyerekeket gépiesen ellátta, írt, ám igazán nem érezte, hogy az, amit tesz, jó vagy rossz, van-e értelme, vagy nincs. A szürke, szomorú és nyomasztó köd, ami rátelepedett, pedig csak nagyon lassan oszladozott.
Ezen a reggelen fényesen sütött a nap, bevilágított Lennie szobájának ablakán. Egy ideje nem húzta össze a függönyt, élvezte a hófehér éjszakákat. Hetek óta fehér volt a táj. Nagyon sok hó esett. December elején ez elég szokatlan, de Lennie ennek most nagyon örült. A gyerekei pedig egyenesen imádták. A tízéves Sarah és a nyolcéves Jessica szabad idejük többségét az udvaron töltötték. Szánkóztak, hempergőztek a frissen hullott hóban, angyalkásat játszottak. Kitartott kézzel hanyatt vágódtak a hóba, széttárt karjukkal szárnyat rajzolva igazi angyaloknak képzelték magukat. Csak az anyjuk tudta, látta, hogy az angyalok valóban ott vannak és vigyáznak a két szőke kislányra. Szőkeségek voltak, annak ellenére, hogy az apjuknak és az anyjuknak is barna volt a haja. A göndörséget viszont Lennietől kapták. Lennienek ma is hosszú vállig érő barna haj fonta keretbe szép formájú arcát és fekete szemét. Kislánykorában mindig azzal ugratták a szülei szomszédjai, hogy biztosan minden nap kibokszolja, azért olyan fekete. Anyai örökség volt a fekete bogárszem. Lennie a két gyerek után is megőrizte karcsú alakját.
Lennie egy ideig hanyatt feküdt. Szokása szerint köszönetet mondott az Univerzumnak mindazért, amije van, s mindazért, amije lesz. Az évek során ez egyfajta szertartássá alakult nála. Aztán az álommal foglalkozott. Évek óta nem érezte magát olyan boldognak, mint álmában. Szerette Bobot, de a házasságuk az utóbbi időben nem a legjobban működött. Sokszor Bob önfejűsége miatt, sokszor Lennie dacos magatartása miatt.
Ez az álom azonban most valami egészen más volt. Finom, lágy, lélekemelő, testet melengető. Ott volt az a férfi újra, visszatért az álmaiba. Először nem értette miért jelenik meg álmában az a fekete hajú, kékszemű magas férfi, akinek csibészes mosolya betöltötte Lennie egész lényét. Álmában kedves volt, figyelmes és odaadó. Mellette volt, vele. Eggyé váltak, mintha örökkön örökké egyek is lettek volna. Nem volt benne semmi furcsa, szokatlan és idegen. Lennie fenntartás nélkül adta át magát neki. Bízott benne. A korábbi álmaiban mindig egy erdőszélén álló háznál jelent meg a férfi, és sohasem kerültek közeli kapcsolatba, Csak ott volt, nézte Lenniet. Még az esküvője előtt is megjelent egyszer álmában, akkor egy csokor volt a kezében. Az esküvői csokor éppen olyan volt, amilyet Lennie elképzelt magának. Annak idején a férje családja rendelte csokrát, és ő csak az esküvő napján láthatta. A lányt akkoriban még nem érdekelték a spirituális dolgok, nem látta az angyalokat, a szellemeket, nem tudott velük kapcsolatba kerülni, így nem is értette ezt az álmot. Akkor, ott az álmában, az a férfi messze dobta a csokrot, amely beleesett a folyóba, a víz pedig vitte, vitte sodorta, míg el nem tűnt Lennie szeme elől. Saját magát nem látta az álomban, pedig ott állt és felszabadultan nézte, amint az esküvői csokrot messze viszi a víz. Most mindez eszébe jutott.
− Ez az álom vajon mit takar? Mit jelent ez nekem? Biztosan megértem, ha itt lesz az ideje – dünnyögte magában. Aztán félálomban szinte újra élte az éjszakai csodát. Minden részletre emlékezett. A férfi arcára, arra a furcsa „megtaláltam”, „révbe értem” kifejezésre, amit a férfi arcán látott. – De jó lenne tudni, hol is van ez a férfi. Egyáltalán létezik, vagy csak a képzeletem szórakozik velem? Léteznie kell, az álmok nem hazudnak! Van, valahol valaki, aki csak rám vár. Ez az élet törvénye. Megtalálom, vagy ő talál meg engem – ezekkel a szavakkal kelt föl az ágyból.
Éppen idejében, mert két pizsamás kismanó rohanta le.
– Anya, anya, mehetünk szánkózni? Matilda unokája itt van és elvisz bennünket a hegyoldalra, ha engeded. Légyszi, légyszi, légyszi… – könyörgött a két lány, közben visszabirkózták anyjukat az ágyra.
– Jól van, jól van! – adta meg magát. – Különben jó reggelt, kisasszonyok! – ölelte meg mindkettőt.
– Akkor mehetünk? – a lányok már az ágy tetején ugráltak.
– Menjetek, még mielőtt összerogyik az ágyam alattatok – nevetett Lennie is. – Megyek, megbeszélem Matildával és Willivel.
Matilda Lennie házvezetőnője volt egy ideje. Pontosan azóta, amióta férjhez ment. Matilda, a kedves idős hölgy, aki mintaszerűen vezette a háztartást, tartotta kordában a ház személyzetét, a szakácsot, a szobalányokat és a kertészt. Korábban is nagy házban éltek, de azt, amiben most laknak, már Lennie vette, mert férje halála után nem akart a közös házban maradni. Ez ugyan kicsit kisebb, mint az előző, de a személyzetnek volt helye. Lennie nem is szívesen vált volna meg tőlük. Mivel anyagilag megengedhette magának, megtartotta valamennyit. A szobalányok olykor bébiszitterként is dolgoztak, a kertész pedig olykor a sofőr szerepébe bújt. A lányokat ő hordta iskolába, s néha Lenniet is elvitte egy-egy találkozóra.
– Jó reggelt! – lépett be a konyhába.
− Jó reggelt! Hogy aludt, kedvesem? – Matildának minden reggel ez volt az első szava hozzá. Aztán elé tette a frissen gőzölgő kávét, s amíg az asszony meg nem itta, addig nem is kérdezett semmit. Utána Lennie reggelit is kapott, s míg reggelizett, megbeszélték a napi teendőket. Ma, vasárnap lévén, nem volt sok teendő, Matildán kívül a teljes személyzet szabadnapon volt. Matilda velük élt. Csak nagy ritkán látogatta meg a nővérét, aki egy másik városban élt. Olyankor Lennie naponta felhívta, többször is, és rendszerint alig várta, hogy hazatérjen.
– Mehetnek a lányok veled, Willi, ha nem teher neked – adta meg az engedélyt Lennie az éppen belépő Willinek is. – Állandóan rajtad lógnak.
– Szívesen vagyok velük, olyan, mintha lenne két rosszcsont húgom. Nagyon szeretem őket és a barátaim is odavannak a tündérkékért – nevetett a tizenhat éves fiú. – Ma nagy buli lesz, nem szeretném, ha kimaradnának. Felvisszük a bernáthegyi kutyákat is. Biztosan élvezni fogják.
– Mikor jöttök vissza? – nézett fel Lennie a reggelijéből.
– Délután, sötétedés előtt mindenképpen itthon leszünk, ha úgy jó.
– Rendben. Köszönöm a reggelit, Matilda. A lányok, gondolom, már ettek – nevetett Lennie, tudván, hogy a lányok reggelije kész katasztrófa Matilda számára, ugyanis az előre elkészített reggeli sosem ízlik a lányoknak, mindig valami más kellene nekik. Persze, Matilda cselhez folyamodott, s a lányok mégis mindig azt eszik, amit ő akar.
– Ettek, ne aggódjon kedvesem. Minden rendben. Na, Willi, tűnjetek már el, mert addig ebben a házban semmit sem lehet csinálni, míg az a két fruska itt izgatottan fel-alá rohangál – azzal kedvesen kituszkolta Willit a konyhából, majd Lenniehez fordult. – Jobb a színe, kedvesem, mi történt?
– Álmodtam, Matilda. Olyan álmom volt, amit nem is lehet szavakba önteni, érezni kell. Mennyei érzés! Újra megjelent az álmomban az a férfi, akiről már egyszer meséltem. És most meg is értettem néhány korábbi álmot. Tudom, hogy létezik valahol ez a férfi. Tudom, hogy megtalál, vagy én találom meg őt. Muszáj.
− Menjen csak, kérdezze meg az angyalait, merre van az a férfi. Magának megmutatják. Menjen… − s szabályosan kitessékelte a nőt a konyhából.
Lennie a szobájába ment. Gyorsan lezuhanyzott, keresett egy kényelmes farmert, aztán a dolgozószobájába ment. Ott voltak a könyvei, a meditációs fotele, a számítógépe, minden, ami kellett. Leült. Ellazult. Átadta magát a gondolatainak. Hallgatta, figyelte őket, hol bukkan fel valami, ami nyomra vezeti, ami tudatja vele, merre is induljon el. Ilyenkor Lennie mindig egy rózsalugasban ült, előtte a végtelen síkság, a távolban kéklő hegyek. A síkság színe folyamatosan változott: hol sárga búzamezők, hol narancsligetek, hol pipaccsal borított rét, zölden ringatódzó fűtenger, ezernyi kéknefelejcs váltakoztak a szeme előtt. Mikor gondolatainak szobájába ért, előbb száműzte a fekete foltokat, a szomorú, bús keserű gondolatokat, csak azokat hagyta meg, amelyek előre mutatnak, amelyek a jelent tükrözik, amelyek boldogságot, jó érzéseket hoznak. Ilyenkor jelentek meg az angyalai is. A két kicsi, egy fekete és fehér, akik folyton marakodnak, és egy hórihorgas, félelmetes külsejű, szikár angyal, aki nem más, mint Lennie személyes őrangyala. Lennie „Őrzőnek” nevezte el. Ő nem szól, csak figyel. Ha kell, közbelép, de nem szól. Őrzi Lenniet, a gondolatait, az érzéseit… Ezen a reggelen Lennie hozzá szólt. – Kérlek, Őrző, segíts, mutasd meg, merre menjek, merre keressem. Tudom, hogy van, hogy létezik és tudom, hogy rám vár valahol. Hogyan találjam meg? – Lennie észre sem vette, hogy ezeket a mondatokat hangosan mondta ki, szinte könyörögve. Őrző most sem szólalt meg, csak hagyta, hogy a két kis rosszcsont angyal segítségével szárnyalhasson Lennie képzelete. A nő újra látta az erdőt, tisztán látta a házfélét, ami az erdő szélén állt. Előtte autók parkoltak. Kellemes érzéssel töltötte el a látvány. Lennie megértette az üzenetet: ezt a helyet kell keresnie. Jól emlékezetébe vésett minden apró részletet, hogy később felismerhesse.
Lassan tért magához. Ezek a meditációs félórák segítették át Lenniet a legnehezebb időszakon is. Megtanulta használni, megtanulta az információkat kódolni, hogy értse, mit is akar tőle az Univerzum, vagyis a saját tudatalattija. Sokat tanult, sokféle technikával megismerkedett, amelyek könnyebbé teszik az emberek életét. Most ezeket tanította, olykor élő előadások formájában, máskor internetes kurzusokon. Sok írása, cikke, és könyve jelent meg a témában. Szerette a munkáját, úgy érezte, elérte a célját. Sokszor eszébe jutott „A titok” című könyv. Az volt az első ilyen jellegű mű, amit elolvasott, s amit aztán sok-sok követett, míg maga is mestere nem lett ennek a tudománynak. Elérte a célját. Egyetlen esetben vallott kudarcot: a férjét nem tudta meggyőzni, hogy ez a módszer számára is segítséget jelenthet. Lennie hónapokig szenvedett emiatt, egészen addig, míg az egyik mester társának sikerült megértetnie vele, hogy a férje haláláért nem hibáztathatja önmagát.
– Túl kell lépned. Nem lehet azon segíteni, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta. A döntés az övé, Te nem dönthetsz az életéről bármennyire is fáj ez neked – mondta a barát.
Lennie pedig tudta, hogy igaza van.
Most viszont itt van egy újabb lehetőség, amit az Univerzum felkínált neki. A kérdés már csak az: tud-e vele élni. Tudja-e realizálni. Lennie biztos volt a dolgában. Most már tudta, mit keres, és abban is biztos volt, hogy meg is találja.
Hosszú heteken keresztül nem történt semmi. Lennie olykor mélyen és álom nélkül aludt, máskor hánykolódott. Fáradt volt. Befejezte a hatodik könyvét, leadta a kiadónak. Most pedig megérdemelt pihenését töltötte. Eltelt a karácsony is. Lennie szüleinél voltak három napot, aztán a bátyját látogatták meg. Az óévet nála búcsúztatták. A lányai imádták a nagybátyjukat és annak három fiát. Hasonló korúak voltak, hasonló gondolkodással. Naphosszat kint rohangáltak a hóban, aztán este, mint egy zsák dőltek be az ágyba.
– Legalább lehet tőlük beszélgetni – nevetett Sarah, Lennie sógornője.
Egyik este Morgan félrehívta a húgát.
– Gyere, beszélgessünk! – mutatott egy jókora fotelre.
– Mit akarsz tudni? – Lennie érezte, hogy Morgan tud valamit, biztosan Matilda kotyogott.
– Tudok-e segíteni neked?
– Nem hiszem, nincs név, semmi sincs, csak egy csodaszép arc, egy adoniszi test, két bűvölő szempár, meg egy helyszín, amit nem tudok, hogy hol van. A vágyam és egy mennyei érzés… – foglalta össze röviden Lennie. – És abban sem vagyok biztos, hogy működne-e a dolog, ha te segítenél. Ezt nekem kell végigvinnem – mondta, de tisztában volt vele, hogy Morgan látja, mennyire tanácstalan. – Nem tudsz úgy segíteni, hogy nem láttad az arcát. Neked azt látnod kell.
– Igaz, látnom kell az arcát, hogy meg tudjam mondani, hol van – bólogatott Morgan. A férfi egyébként rendőrtiszt volt, a Különleges Ügyek Osztályát vezette. Eltűnt személyek után kutattak, rég elfeledett gyilkosságokat derítettek fel. Morgant kisfiú korában látomások gyötörték, akkor alig hittek neki. Felnőttként viszont megszerezte azokat az ismereteket, amelyekkel ezt a képességét tovább fejleszthette, a munkájában jól tudta hasznosítani. Segítségével sok-sok bűnesetnek tettek pontot a végére. Most azt remélte, segíthet a húgának is. Ez esetben nem tehetett semmit, csak annyit, hogy végighallgatta az asszonyt.
– Örülök, hogy rád talált újra, így van miért tovább lépned. Találd meg! Szükséged van rá, nem temetheted el magad 38 évesen – mondta Morgan miközben újra töltötte Lennie kezében a boros poharat. – Hogy áll a könyved?
– Kiadónál van, január végére kint lesz, aztán megint jönnek az előadás sorozatok, a könyvbemutatók, fogadások. Talán ez utóbbiakat szeretem a legkevésbé, de ez is hozzá tartozik. Tudod, majd a jó öreg Ben vigyáz rám – kortyolt bele a poharába.
– Aztán meg már itt a tavasz és mehetsz egy kicsit a szabadba, kirándulni, újra erőt gyűjteni… − Igen, mire ezzel végzünk valóban tavasz lesz. Remélem, megtalálom.
– Vagy ő talál meg téged… Késő van, menjünk aludni – tette le a poharát Morgan.
Ezen az éjszakán újra megtörtént a csoda. Lennie elvégezte a szokásos esti szertartását, miszerint végiggondolta újra a napját, s ami nem úgy alakult benne, ahogyan szerette volna, azt újra „írta” úgy, ahogyan ő elképzelte. A Férfi minden egyes napjában, minden egyes gondolatában benne volt. Gondolatban minden napra beleírta az életébe, hogy az a tudatalattijába is bevésődjön, amire vágyik.
Az álom meglepte. Sokkal valóságosabb volt, mint az előzőek közül bármelyik is. A Férfi ott állt az ágya mellett, gyengéden simogatta, megához ölelte, megcsókolta, úgy, hogy Lennienek a fülében dübörgött saját vére. Szinte érezte, amint áramlik a testén egyre gyorsabban, forróban. Nézte a Férfit, érezte, amint testük összeér, érezte a mennyei magasságokat, a kéjmámort, az őrjítő szenvedélyt, amely magával ragadta és vitte, vitte, szárnyalt vele a fellegekig és még annál is magasabbra. Lennie felriadt. Facsaró víz volt rajta minden. Fel akart kelni, de az a jóleső bizsegés, ami még mindig fogva tartotta a testét, nem hagyta, nem volt ereje. – Álom volt, valóság? De akkor hol van ő? – nagy nehezen felült. –Álom volt – nyugtázta. Édes, eleven álom. – Megtalálom! – ez volt az utolsó gondolata, amikor álomba zuhant. Hitt benne.
Lennie reggel nagyon későn ébredt. Matilda kopogott be, hogy ideje felkelni, mert bizony hosszú autóút van előttük. Négyszáz kilométert autózni nem kis dolog ilyen időben. Szakadt a hó megint. Az utakat ugyan takarítják, sőt a pályákon azonnal el is olvad a hó, mégsem lehet úgy vezetni, mintha nyár lenne.
Lennie felkelt, beszámolt Matildának az álomról.
– Meg kell találnia, kedvesem. Az álmok sosem hazudnak… − mosolygott az idős hölgy a mindent tudó bölcsek mosolyával.
Az úton nem történt semmi rendkívüli. Lennie magabiztosan vezette a terepjárót, télen mindig azzal közlekedett.
Néhány nap pihenő után újra megkezdődött az iskola. A lányokat teljesen lefoglalták a különböző órák, korrepetálások, a barátnőkkel való lófrálások, a kirándulások, szánkózás. Ez utóbbi csak két hétig tartott, mert január végén elolvadt az összes hó, és az időjósok nem is jósoltak többet. Úgy nézett ki, vége a havas időszaknak és a télnek is majdnem. Aztán mégsem. Hó ugyan nem volt, de január utolsó napjaiban mínusz tíz fok alá esett a hőmérséklet. Lennie nem szerette ezt a száraz hideget.
Február első napján kijött Lennie új könyve. Azon a héten már bemutató is volt, amelyet a város egyik előkelő hoteljében tartottak. Lennie egyszerű fekete ruhát viselt, fehér gyöngysorral a nyakában, kis kabátkával, fekete cipővel, amit a nyakékhez hasonló gyöngy díszített. Sokan voltak. Az asszony sokukat ismerte, sokukat nem. Egy csomó embert bemutattak neki, de meg sem kísérelte, hogy a neveket megjegyezze, ilyenkor képtelen volt. Később a névjegykártyák alapján azonosította a vendégeket. A kiadó vezetője sokat segített ebben, hiszen mindkettőjüknek kínos lett volna, ha egy későbbi találkozáskor Lennie nem emlékszik az illetőre. Egyszer előfordult ilyen eset, és Lennie nem kívánta többször átélni.
A hivatalos bevezető és ismertető után dedikálta a könyvét, több mint egy órán át írta a nevét a kötetekbe. Aztán a kiadó vezetője újabb embereknek mutatta be, akik lehet, hogy filmre vinnék Lennie könyvét.
– Fontos emberek. Pénz lehet belőle. Sok pénz! – súgta a fülébe, amikor karon fogta. Lennieben többször is felmerült, kinek fontosak? Neki? Vagy inkább a kiadójának? Inkább ez utóbbit tartotta valószínűnek, mert neki nem nagyon volt szüksége több pénzre. Volt, több is, mint amit el tudott költeni. A „fontos emberek” miatt nem tudott igazán körbenézni a közönségen, ahogyan szokott. Így nem is láthatta azt a fekete öltönyös férfit, aki az egyik ablak kiszögellésében állt és őt nézte, csak őt. A magas, adoniszi alkatú férfi fekete haját hátrafésülve viselte, markáns arca makulátlanul sima volt, így még nagyobb hangsúlyt kapott az a tengerkék szempár, amivel a nőt nézte. Lennie sokszor érezte magán valakinek a tekintetét, de nem volt ideje megnézni honnan is éri a kisugárzás, honnan is jön az az erő, amely így hat rá. A lelke mélyén érezte, hogy ott van, akit keres, de még nincs itt az ideje, hogy megtalálja.
A sokaság lassan oszlott. Végre Lennie is szabad volt. Most volt ideje, hogy jobban szemügyre vegye a helyet, ahol több mint három órát töltött, és a még ott lévő embereket. Újságírók, fotósok, tévések. Mindenkit ismert. Hiányérzete támadt. Nem találta azt, akinek a tekintetét végig magán érezte.
Újabb egy hónap telt el. Az álmok jöttek, mentek, még forróbbak, még kifejezőbbek lettek. Lennie pedig próbált úrrá lenni a helyzeten. Még egy ideig nem tudott magával foglalkozni, voltak még teendői a könyvvel. Március végére elfogytak a feladatok, s ahogyan jósolta, az idő is kiderült. Melegebb lett, bár még a fagy reggelente fitogtatta az erejét.
Március elején a lányok szünetet kaptak. Lennie elvitte őket a bátyjához arra a pár napra. Ő pedig néhány napra a hegyekbe ment. Az elmúlt években többször járt arra, s megfogadta, hogy egyszer megszáll abban a szállodában, amely éppen az erdő szélén állt. Sokszor látta már. Olyan volt a kastélyszálló, mint a mesékben. Soktornyú, bájos és nagyon régi. Lennie agyában romantikus hétvégék, pezsgős vacsorák jelentek meg. Úgy gondolta, ezt a helyet csakis ilyesmikre találták ki. Tudta, hogy a kastélyszálló wellness szállodaként működik, minden szolgáltatás elérhető benne, amitől egy nő ki tud kapcsolódni. Lennie erre vágyott most. Pezsgőfürdőre, kiadós masszázsra, iszappakolásra, testet-lelket szépítő kezelésre.
Ide is a terepjáróval jött. Abban nagyon sok holmi elfért. Különben is ezt az autót szerette a legjobban. Lehajtott a főútról. A szállóhoz egy keskeny hegyi út vezetett. Bár ezek még inkább dombok voltak, kopár dombok, amelyeken itt-ott nőtt egy-egy csenevész bokor. A meszes talajon nem maradt meg más, csak azok a bokrocskák és néhány szál fű, amelyik bizonyítani akarta, hogy ilyen mostoha körülmények között is képes az életre. A dombok mögött meglepő vidék tárult az utazó elé. Lennie meglepetésében beleállt a fékbe, s kis híján a szélvédőn keresztül jutott ki a szabadba. Az autó lefulladt alatta. Nem jutott szóhoz. Lassan kiszállt a kocsiból, métereket ment előre, hogy jobban lásson, hogy higgyen a szemének. A következő domb aljában ott állt a kastélyszálló, mögötte erdős területekkel, előtte hatalmas tisztással, amely tele volt autókkal. Lennie ideges lett. Ha ez a szálló az a ház, amit az álmaiban látott, akkor ott van az a férfi is, akit ő keres.
Hirtelen mintha álomképek rohanták volna meg. Megjelent a férfi alakja. Ott állt a hatalmas kapuban, mintha rá várna. Áll és vár. Lennienek kitisztult az agya, érzékelte a képet. Amit lát, az nem álom, hanem valóság. Lassan beszállt a kocsiba. Nézte a kastély bejáratát, nézte az alakot. Nem akarta szem elől téveszteni. Nem tudta, hogyan tette meg azt a néhány száz métert, egyszer csak ott állt a kastély bejárata előtt. Nem tudott kiszállni az autóból. Potyogtak a könnyei. A boldogság könnyei voltak ezek. A férfi odasétált az autóhoz, kinyitotta az autót, kisegítette Lenniet.
– Tudtam, hogy idetalálsz… − aztán már nem kellettek a szavak.
Kalmár Erika
(minden jog fenntartva)